A legutóbb megjelent írásom, nagyon sok olvasót késztetett arra, hogy reagáljon az ott leírtakra. Kaptam hideget-meleget. Volt, aki hiánypótlóként jellemezte a cikket, volt, akit teljesen felháborított az írás. Volt, aki teljesen azonosulni tudott az olvasottakkal, és volt, aki számonkérte rajtam, hogy egy ilyen ember minek szült gyereket.
(tovább…)
Mostanában valamiért gyakran eszembe jut, hogy miképp éltem meg a lányom születését követő első időszakot. Lehetséges, hogy azért, mert sok barátnőm szülte most meg az első, vagy éppen többedig babáját. Így a velük való beszélgetések felidézik az emlékeket. Esetleg az az oka, hogy az agyam biológiai órája (igen az agyamé, nem a testemé vagy a lelkemé) elkezdett vészesen ketyegni. Idén betöltöm a harminchat éves kort és a saját magam által felállított szabályok szerint nem sok időm van eldönteni, hogy akarok-e még egy gyereket. Az ok nem is számít. A lényeg, hogy jönnek az emlékek és sok mindenre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna.
(tovább…)
Egy anyuka társunk írt rám a napokban. Azt kérdezte, hogy nálam szakadt-e már el valaha a cérna a folyamatos gyereksírástól, mert ő legutóbb idegében már nem tudott mást csinálni, csak fogni a gyereket és rázni, hogy hallgasson már el.
A válaszom az, hogy persze! Főleg az első időszakbanm mondhatni mindennapos volt, hogy majd’ beleőrültem a folyamatos gyereksírásba. De egy dologra vigyáztam! SOHASEM ráztam meg a gyereket. És te se tedd!
(tovább…)Van az a helyzet, amikor csendesen sírdogálsz, mert megint hulla fáradt vagy, tehetetlennek érzed magad, és a gyerek sem javul. Belegondolsz, hogy valószínűleg jövő héten sem megy a bölcsibe, vagyis 6 óra felügyeletért dobtál ki 57000 Ft-ot az ablakon.
