Harmadig napja vagyunk itthon Apával kettesben, a gyerek nélkül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a falat kaparom, annyira hiányzik a kislány, ugyanakkor valamilyen formában a gondolataim nagy részében jelen van.
Hazaérkezni a karácsonykor otthon hagyott lakásba nem túl felemelő érzés. Persze 3 nap intenzív „busójárás” után jól esik megpihenni a megszokott kanapédon, de ránézve a naptárra, ami december 26-án áll, mégis kicsit szívet tépő. Bármennyire is jól sikerült az idei karácsony, vagy pont ezért, rossz érzés volt áthajtani a naptárat 28-ra, hiszen elmúlt a karácsony, elmúlt egy újabb év és ilyenkor az ember amúgy is nosztalgikusabb hangulatban van szerintem.
A karácsonyi időszakban örömmel tapasztaltam, hogy nap végére a telefonom akkumulátora a szokásos 15-25 % helyett, 50-60 %-ot mutatott. A nagy jövés-menésben sok esetben a mobilom a táskám mélyén lapult, vagy még ha elől is volt, eszembe sem jutott rápillantani.
Hogy hiányzott-e a digitális világ?
Egészen addig, amíg rá nem néztem a telefonomra, azt kell, hogy mondjam, hogy NEM!
Tegnap sikerült egy kicsit megszabadulnom az itthoni őrültek házából és elmentem egy barátommal színházba. Jane Austen klasszikusát, a Büszkeség és balítéletet néztük meg, melyet 2 csodás színész adott elő úgy, hogy ők keltették életre az összes szereplőt.
