Vártam is, meg nem is, féltem is tőle, meg nem is, de hát mindez nem számít, hiszen a szeptember olyan hirtelen itt termett, hogy én csak pislogni tudtam, és máris óvodás nagylány lett az én kislányomból.
(tovább…)
Tudjátok, van az a bizonyos mondás, miszerint az ember alig várja, hogy végre beszélni kezdjen a csemetéje, aztán amikor ez megtörténik, sőt folyamatos szokásává válik, akkor az ember alig várja, hogy néha, ha csak pár percre is, de maradjon már csöndben a gyermek. Nos, én is jelenleg ebben a fázisban vagyok, sokszor egy mondatot nem tudunk beszélni Apával, mert a kisasszony megállás nélkül kuruttyul, de olyannyira, hogy nem egyszer még a saját gondolataimat sem hallom tőle.
Napok, sőt hetek óta szomorkás egy kicsit a hangulatom, hiszen egyre csak közeledett a mai nap: az utolsó bölcsis napunk. Nem tudom más anyák is ilyen szintű lelki kérdést csinálnak-e belőle, mint én, de bevallom őszintén, ott van a gombóc a torkomban, ha arra gondolok, hogy délután végső búcsút intünk magának a bölcsinek, és még inkább a kedvenc gondozónéninknek.
(tovább…)
Mint minden szülő, én is sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy vajon elég jól csinálom-e ezt az egész anyaság dolgot, és hogy vajon a való életre nevelem-e a saját lányomat. Nagyon vicces, de amíg nem voltam anya, sokkal tisztább (és persze kevésbé reális) kép élt a fejemben arról, hogy miképp is kell JÓL gyereket nevelni. Azóta pedig itt van a lassan hároméves lányom, és én még mindig sokszor úgy érzem, hogy több kérdés van bennem, mint válasz.
Azt hiszem, hogy anyának lenni az egyik legkeményebb meló a világon.
És most nem csak arra gondolok, amikor még pici a baba, és te hulla fáradtan, az álmosságtól és kimerültségtől majdnem összeesve ringatod a gyereket órákon át hajnalban, és nem is arra, amikor a hisztikorszakba lépő, addig angyalként viselkedő gyermeked teljesen kifordul önmagából. Pedig tudjuk jól, hogy ezek már önmagukban is elég megterhelő dolgok.
