Mint minden szülő, én is sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy vajon elég jól csinálom-e ezt az egész anyaság dolgot, és hogy vajon a való életre nevelem-e a saját lányomat. Nagyon vicces, de amíg nem voltam anya, sokkal tisztább (és persze kevésbé reális) kép élt a fejemben arról, hogy miképp is kell JÓL gyereket nevelni. Azóta pedig itt van a lassan hároméves lányom, és én még mindig sokszor úgy érzem, hogy több kérdés van bennem, mint válasz.
A téma, amin mostanában sokat gondolkozom, az a következő:
Jól teszem-e, hogy amióta a vírus helyzet miatt átalakult a családi életünk, mindig akkor kelünk, amikor jól esik?
Számomra sosem okozott gondot az, hogy időben, órára keljek, és úgy gondoltam a gyerek születése előtt, hogy majd neki is szüksége lesz arra, hogy rendszer legyen az életében ahhoz, hogy kiegyensúlyozott élete lehessen. Biztos voltam benne, hogy jobb lesz neki is, ha már a bölcsődében, óvodában hozzászokik ahhoz, hogy időben kell kelni, így nem lesz gondja ezzel akkor sem, amikor az iskolában ez már egy muszáj dolog lesz.
Hogy ez a gondolkodás módom erősen megváltozott, abban két tényező is közrejátszott.
Először is az történt, hogy nekem egy olyan kislány jutott, aki egészen pici korától fogva jóval kevesebbet alszik, mint a kortársai. Így én a kezdetektől hüledezve, némileg hitetlenkedve, és leginkább irigykedve hallgattam azoknak az anyukáknak a beszámolóit, akik arról meséltek, hogy az ő gyerekük este nyolctól másnap reggel nyolcig alszik, és nap közben is bárhol, bármikor és bármilyen formában képes még szundikálni két-három órácskát. Nálunk ezek az arányok úgy alakultak a kislány kb. másfél éves kora óta, hogy éjszaka alszik nyolc-kilenc órát, és nap közben egy másfelet, ha minden jól megy. Ehhez hozzájön még az is, hogy akármikor is próbálom lefektetni őt, este kilenc-tíz előtt nem képes elaludni.
Amikor tavaly szeptemberben elkezdtem a gyereket beszoktatni a bölcsődébe, és érdeklődtem, hogy miképp alakul a bölcsődei napirend, meddig kell odaérnünk, az volt a válasz, hogy igazából nekik az a fontos, hogy kilenc óráig érjünk be átöltözve, mert általában akkor kezdődnek a különböző foglalkozások.
Eleinte ez ugye bőven tartható volt, a gyerek kelt valamikor hat-hét óra között, egy óra alatt nyugiban felöltöztünk, megreggeliztünk, elkészültünk, és nyolc óra körül simán bent voltunk a bölcsiben. Egy idő után a logisztika egyszerűsítése miatt viszont Apa kezdte el munkába menet vinni őt, így egyre többször fordult elő az, hogy a gyereket bizony kelteni keltett, hogy Apa is elérje a vonatot. Szerencsére amúgy ritkán volt ebből reggel probléma, de mivel nap közben sem aludt többet a korábban megszokottnál, így nagyon sokszor volt olyan, hogy este hét óra körül már kezelhetetlen volt a kislány. Jöttek a hiszti rohamok, az esések-kelések, magyarán szemmel láthatóan fáradt volt a gyerek. Persze megint csak próbálkoztunk a korábbi altatással, átvariáltuk a délutáni menetrendjét, hátha az segít, de sajnos az összes kísérletezésünk sikertelen volt. Nem aludt el korábban a gyerek, így másnapra megint nem tudta kialudni magát.
Így telt el két-három hónap, amikoris elkezdődött a koronavírus-mizéria, és vele együtt a home office.
Mivel a kislány kevés alvásának köszönhetően mi is borzasztó keveset aludtunk Apával (átlagban hat-hét órát), így örömmel kapcsoltuk ki a telefonunkon az ébresztőt, és onnantól fogva fellélegzett a családunk ebből a szempontból.
A kislány újra tudott magától kelni, és ezek a plusz fél órák csodákat tettek vele. Meg persze velünk is. Viszont borzasztóan elkényelmesedtünk sajnos. Így, hogy nem volt rajtunk a nyomás, hogy időben kell elindulnunk, mi is hajlamosak lettünk arra, hogy lassabban készülődjünk el, hogy a gyereket is hagyjuk még egy picit játszani, hogy többet beszélgessünk reggelente, ami persze nem feltétlen baj, sőt, viszont volt olyan, hogy épphogy kilenc órára estünk be a bölcsibe, nem egyszer úgy, hogy K. már hétkor kukorékolt.
A bölcsiben persze nem tették ezt szóvá, örültek, hogy vannak olyanok, akik továbbra is fizetik a díjat, és oda járatják a gyereket a covid-helyzet ellenére is.
Korábban őszintén nem gondoltam volna, hogy ennyire le fogunk lazulni egy ilyen témában, biztosan nem tartottam volna normálisnak, hogy másfél óra alatt készülődjünk el, és tudom, hogy majd a későbbiekben ez nem is lesz egy járható út.
Viszont most örülök, hogy nem idegbajban, és kapkodásban zajlanak a reggelek, hogy a kislány is magától kel, ezáltal sokkal kiegyensúlyozottabb egész nap, és hogy reggelente is van időnk egy kicsit egymásra, anélkül, hogy ennek érdekében az egész család ébresztő órára kelne.
Ha szívesen olvasnátok arról is, hogy miért korlátozom a lányom számára a képernyőidőt, akkor kattintsatok ide.
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
