Vártam is, meg nem is, féltem is tőle, meg nem is, de hát mindez nem számít, hiszen a szeptember olyan hirtelen itt termett, hogy én csak pislogni tudtam, és máris óvodás nagylány lett az én kislányomból.

A legutóbbi írásomban (ha nem olvastad volna, katt ide) meséltem arról, hogy miképp is hangolódtunk rá az óvodára, és ott hagytam abba, hogy az egy hét bölcsi és ovi közötti szülinapozós hetünket követően, végre eljött a várva várt hétfő.

Az első nap az oviban

No persze a kislány egyből nem volt olyan vagány, mint az előző héten, és hát persze, hogy nem akart óvodába menni. Szerencsére azért csak minimális ellenállást tanúsított, így sírás nélkül tudtuk megtenni a tízperces utat, és a kapun is rendben bejutottunk. Ott viszont vakartam a fejemet, hogy hogyan tovább, hiszen ahhoz vagyunk szokva, hogy a bölcsiben már fél 9-kor kint voltak az udvaron és a reggelit is ott fogyasztották el. Itt viszont a fél 10-es érkezésünk, és a szuper idő dacára sem láttunk egy teremtett lelket sem. Később persze megtudtam, hogy az óvodában már sokkal inkább szabályok és napirend szerint élnek a gyerekek, így csak elsőre volt furcsa, hogy nem az udvaron rohangálva kezdik a napot a kicsik.

Jobb ötletem nem lévén, végül bekukucskáltunk az előtérbe, ahol találkoztunk egy másik csoport óvónénijével, aki mondta, hogy menjünk ki, és várakozzunk ott nyugodtan, mindjárt jön ki az összes csoport.

A kislány felfedezi az udvart

A kislány még örült is, hiszen így egy jó tíz percig az övé volt az egész udvar. Végül szép lassan valóban kijöttek a gyerekek is. M. néni hozzánk sietett, megbeszéltük, hogy egy óra múlva vár engem vissza, majd K-vel kézenfogva kikísértek a kapun túlra. Büszke voltam a nagylányra, mert bár kicsit szomorú volt, hogy elmegyek, de semmilyen jelenetet nem rendezett, hanem sarkon fordultak, és már mentek is játszani.

Taken képe a Pixabay -en.

Megmondom őszintén, kicsit furcsállottam, hogy egy óra múlva már vissza is kellett mennem, főleg így, hogy bölcsis volt a lányom, és erről beszélgettünk is már az óvónénivel. De azóta megtudtam, hogy intézményenként nagyon eltérőek a beszoktatási szokások és az itteni rend még nagyon jónak számít. Hallottam azóta olyat is, hogy a második napon már ott kell hagyni egész napra a gyereket és olyat is, ahol viszont csak a harmadik hét második felében engedik, hogy a kicsi bent alhasson.

Miután egy óra múlva visszatértem, várakozásaimnak megfelelően azt láttam, hogy a kislány éppen az óvónéni közelében ülve, nagy szemekkel figyeli, hogy az mit mond neki.

Nem mindenkinek könnyű a beszokás

Míg az én lányom flottul vette az akadályokat, addig volt ott egy kisfiú, akire már reggel is felfigyeltem. Szegény már akkor is, és most, egy óra múlva is, annyira zokogott, hogy már öklendezett. A szemei alig látszódtak és vörösek voltak a sok sírástól, pedig az óvónénik próbálták folyamatosan lekötni a figyelmét. Sajnos nem igazán jártak sikerrel. A kisfiú anyukáját őszintén nem irigyeltem, de az óvónénit sem. El nem bírom képzelni, hogy valaki hogy bírja cérnával, hogy órákon keresztül ezt hallgassa. Nem véletlenül nem lettem óvónéni.

A gyerek köszöni, jól van

Mikor meglátott a kislány, boldog „Anya!” felkiáltással rohant is hozzám. M. néni elmesélte, hogy minden rendben volt vele. Majd kérte, hogy másnap is fél 10 magasságában érkezzünk, és tervezzem úgy, hogy kb. két órára legyek távol. K. az autóban szerencsére csupa jót mondott az óvodáról, és kérdezgette, hogy másnap is mehet-e. Nagy megkönnyebbülés volt ezt hallani.

Kedden már semmi ellenállást nem tapasztaltam a kislány részéről, boldogan szállt be az autóba, hogy mehet ismét oviba. Miután átvette a benti szandálját, a folyosón elbúcsúztam a kislánytól, megbeszéltük, hogy nemsokára jövök érte, és felindítottam őt az emeleti csoportszobába. A lépcső allján hallgatóztam, megvártam, amíg a gondozók köszönnek neki, majd hazaindultam, és kiélveztem azt az egy óra nyugit, ami végre megadatott.

Továbbra is minden rendben

Amikor érte mentem, már kint játszottak a gyerekek az udvaron. Ismét végighallgattam, hogy milyen ügyes, okos nagylányom van, hogy milyen érdeklődő, és nyitott személyiség, aki már a többi gyerekkel és az óvónőkkel is elkezdett kapcsolatot kialakítani, de szépen eljátszott magában is.

Sajnálkozva láttam, hogy a tegnapi sírós kisfiú továbbra is csak zokog egyfolytában, és magamban megint elmorzsoltam egy hálát, hogy nálunk ilyennel nem kellett megküzdeni.

A szerdai nap annyiban volt más, hogy nem fél 10-re kellett érkeznünk, hanem egy órával korábban, és hogy K. bent ebédelhetett. Nagyon kellett mosolyognom, mert amikor érte mentem, döbbenten mesélte az óvónéni, hogy ő még olyan gyerekkel nem találkozott, aki ennyiszer kért volna még a húsból. Pedig egy bő ötvenes hölgyről van szó, szóval biztosan rengeteg gyerek fordult meg a kezei alatt.

Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, nem egyedi esetről volt szó, biztos vagyok benne, hogy ez minden nap így lesz, és hogy nem csak a húsra fog vonatkozni. Aztán amikor hazaértünk, azon morfondíroztam, hogy vajon mekkora adagokat adnak a gyerekeknek, mert a repetázós ebédelés után fél órával a kislány közölte, hogy ő bizony még éhes, és felette az ebédemnek a felét.

Az első oviban alvás

És végre eljött a csütörtök, az első nap, amikor ott aludhatott a kislány. Megmondom őszintén, nagyon vártam már ezt a napot, hiszen az elmúlt másfél hétben gyakorlatilag semmi időm nem volt a magam dolgaira, így volt mit bepótolnom. A kislánnyal is sokat beszélgettünk róla, hogy ugyanúgy, mint a bölcsiben, nyugodtan aludjon el, szóljon, ha pisilnie kell, stb-stb., és hogy én pedig érkezni fogok felkelés után hamarosan. 3 órára kérték, hogy menjek érte, mondván ki tudja, hogy viseli majd az ottalvást.

Egy picike aggodalom bennem is volt, hiszen a gyerekemet nem éppen azért szeretjük, mert olyan jó alvó. Nem nagy meglepetésemre K. nehezen aludt el, keveset aludt és azt is rosszul, és amikor felkelt, sírdogált egy picit, hogy hiányzom neki. De nagyobb dráma szerencsére nem volt. Az óvónéni így azt kérte, hogy másnap is alvás után menjek érte, hátha holnap is sírni fog utánam a lányom.

Meddig van nyitva az ovi?

Azt is megbeszéltük az óvónénivel, hogy jó volna, ha a kislányt minden nap elvinném majd 4 óra előtt, mert ők addig dolgoznak, és hogy természetesen utána is nyitva van az ovi, csak összevont formában, és a kislány számára egyelőre ismeretlen óvónénikkel.

Erről eszembe jutottak a barátnőim, ismerőseim történetei, akiket hasonló indokkal próbáltak rávenni arra, hogy minél előbb hazavigyék a gyereküket. Én továbbra sem értem, hogy egy átlagos dolgozó ember, mégis, hogy tudja azt megoldani, hogy 4 óra előtt odaérjen a gyerekéért, főleg Budapesten, ahol kevésbé jellemző az, hogy apuka eltartja a családot, míg anyuka háztartásbeli, és bármikor tud menni a gyerekért.

Így végül abban maradtunk, hogy rendben, eleinte, amíg a kislány meg nem ismer mindenkit, addig igyekszünk majd 4 óra előtt elhozni őt, de hosszú távon nem ez lesz a célunk, hanem, hogy fél 5-5 óra között érkezzünk érte.

A pénteki napunkról, és az utána jövő kálváriánkról ebben a bejegyzésben fogok mesélni.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂