Azt kell, hogy mondjam, hogy a hónapját nem tudom annak, mikor aludtam ennyit és ilyen jól, mint ma. Teljesen szürreális, hogy mindezt egy kórházban tapasztalom meg.
Ha esetleg nem olvastad, hogy indult a koraszülésem története, először kattints ide!
Ha pedig csak az előző részről maradtál le, akkor azt itt tudod elolvasni.
Egy új nap virrad rám
Mivel itt senki nem ébresztett hajnalok hajnalán, így fél 7 körül, magamtól ébredek fel. Igazából ott tartok, hogy lám, mint mindennek, a katéternek is megvan a maga előnye, legalább nem kell éjszaka kijárnom pisilni.
Gyorsan elmegyek fejni, hogy babócának legyen némi teje. Továbbra is 20-30 milliket tudok kipréselni magamtól, de én még erre az eredményre is nagyon büszke vagyok. Főleg a körülmények és az előzmények ismeretében.
Mivel fél 9-ig semmi dolgom, így az ágyban heverészve olvasgatok, majd végig nézem a 9. emeletről az elém táruló napfelkelte színpompás látványát. Ilyet is rég láttam, valami gyönyörű.
Még mindig 3 óránként látom a fiamat
Amikor eljön az idő, meglátogatom a kisfiút. Állítólag megint sárgább, bár nekem ez most nem tűnik fel. Szegénykémtől megint vettek vért, csóri tiszta szúrásnyom már.
Próbálom őt szoptatni, de annyira kis erőtlen szegénykém, hogy bár jó pár percet nyammog a mellemen, de a mérleg szerint semmit nem tudott enni. Így kapja továbbra is a spéci tápszert, amiből megeszik 40 millit, de azt is úgy kellett szinte belé erőszakolni. Papírforma szerint (legalábbis a nővérek szerint), ma már 50 milliket kéne ennie alkalmanként.
Nem igazán tudom értelmezni ezt a dolgot. Persze értem én, hogy vannak „előírások”, hogy mi az ideális, de hogy azt várjuk el egy alig pár napos gyerektől, hogy minden alkalommal szinte ugyanannyit egyen, nekem ez furi. Amúgy valóban azt látom, hogy egyik etetésnél jobbízűen és többet is eszik, a következő alkalommal kevesebbet kíván, és az is eléggé nyögvenyelősen megy.
Nekem még mindig van hova fejlődnöm
Az etetés után letusolok és mivel a kötésem ilyenkor átázik, attól megszabadulok. Itt más tükrök vannak, így végre meg tudom nézni a császárom varratát. Hát mit ne mondjak. Nem egy szép látvány. Ferde is, meg még lógnak ki belőle a fekete cérnák…. Mindegy, eddig sem szerettem a sebem látványát, hiába a mögöttes tartalom. Szóval úgy vagyok vele, hogy annál rondább nem lehet majd a végeredmény, mint az első szülésem után volt.
Baromira rendesek a terhespatológián, felmehetek oda, hogy a sebemre feltegyék a kötést, illetve a véralvadásgátló injekciót is beadják. A kötést még biztosan meg tudnám valahogyan oldani, de annak nagyon örülök, hogy szurkálnom nem kell magamat. Nem is biztos, hogy képes lennék rá, még sohasem adtam szurit senkinek sem, nem, hogy magamnak.
A világ legjobb babáját kaptam…
Egész nap olvasgatok, illetve a családommal és a barátaimmal chat-elek, hiszen hiába kerültem fel erre az osztályra, továbbra is csak etetéskor mehetek a gyerekhez. Meg amúgy is, annyira jó babának számít, hogy nagyon tennivaló sincsen körülötte, mert gyakorlatilag tényleg csak eszik és alszik, és hangja nincsen. Nem csodálom, hogy annyira szeretik őt a csecsemősök, sok vizet nem zavar. Délutánra megvan a vérvétel eredménye, szerencsére nem kell a kicsit visszarakni a kékfénybe.
Én ennek tükrében továbbra is nagyon bízom benne, hogy vasárnap esetleg hazaengednek minket. Az az orvos, aki ma dolgozik lát is erre esélyt. De azonnal hozzá teszi, hogy a kisfiú kezelőorvosa fog 24 órázni holnap reggeltől, így ő fogja eldönteni, hogy elenged-e bennünket holnap, vagy meg kell várnunk a hétfőt.
Jééé, tud sírni is?
Továbbra sincsen rajtunk kívül senki sem a PIC-en. Béke, csönd és nyugalom honol az egész osztályon. Ezért is döbbenek meg, amikor késő délután arra leszek figyelmes, hogy óbégat a gyerekem. Mivel pár perc múlva sem szűnik meg a keserves sírás, úgy döntök, hogy csak ránézek, hogy mi lehet a baj.
Kimerészkedek a folyosóra, és egyre hangosabban szól a tipikus oááá-oááá. Megállok az ajtó előtt, bekukucskálok, és összeszorul a szívem, mert az látom, hogy több orvos és nővér is áll a gyerekem felett. Atyaég, már megint mi történhetett?!
Az egyik nővérke észreveszi, hogy ott topogok az ajtóban, rám mosolyog, és megkérdezi, hogy miben segíthet. Én visszakérdezek, hogy mi a baj, mi történt a fiammal, hogy ennyien vannak körülötte, és hogy így sír. Erre közli, hogy ja, nyugodjak meg, az én fiam az alszik, mint a bunda. Egy új baba érkezett hozzájuk, és azt vizsgálják. Az sír úgy, mint a veszedelem.
Hatalmas kő esik le a szívemről!
Később, az etetésnél rácsodálkozok az új jövevényre. A másik baba olyan hatalmas, hogy szemmel láthatóan nem koraszülött, szóval elképzelni nem tudom, hogy miért van itt. Aztán felvilágosítanak, hogy ide nem csak a koraszülöttek kerülnek, hanem azok is, akiknél valami problémát tapasztalnak, mint ahogy ennek a kislánynak is valami fertőzést mutatott ki a vérképe.
Azért ez a kuki elég zavaró pelusozás közben
Mivel ettől a rohadt zacskótól elég korlátozott a mozgásom, így az egyik kreatív nővérke a segítségemre siet. Hogy a kis zacskómat ne kelljen mindig kézben cipelnem, gézből készít nekem egy a vállamra akasztható pántot. Így kissé könnyebb mozognom, így a fiam körüli teendőkből is jobban ki tudom venni a részem.
Hála ennek, túl esek életem első kukis pelenkázásán. Elsőre jóval bonyolultabbnak tűnik, mint egy kislányt tisztába tenni, de biztosan csak szokás kérdése. Amúgy meg furcsállom, és kissé pazarlásnak tűnik nekem ez a sok pelenkázás. Minden egyes etetés előtt tisztába teszik őket, ami oké, de hogy akkor is a kukában landol a pelus, ha épphogy egy csepp pisi van benne, az nekem fura.
Mondták is, hogy egy nap 8 etetés van, az napi 8 pelus, plusz, ha etetés közben összekakilja magát, akkor egyből tisztába teszik (ez mondjuk teljesen oké, én sem hagynám benne a kakiban a gyereket).
Ami még nekem picikét fura, hogy itt az esti fürdetés (fürdetés = csap alatt lecsutakolják őket) után mérik le a gyerekeket. Így este még elkapok egy nővért, és megtudom, hogy továbbra is nőtt a baba súlya, még ha csak 20 grammal is. A lényeg, hogy gyarapszik és már 2520 gramm.
Ezzel a remek hírrel fekszem be az ágyba és mantrázom magamban, hogy holnap engedjenek bennünket haza!
A folytatáshoz kattints ide!
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
