Napok óta végre először nem úgy kelek, hogy fáradtabbnak érezném magamat, mint amikor lefeküdtem. Kis túlzással élve végig aludtam az éjszakát, és határozottan jobban érzem magamat mind testileg, mind lelkileg. Persze a fekvésből már kezd baromira elegem lenni. Főleg, hogy még mindig nem nagyon bírok a háton fekvésen kívül máshogy helyezkedni. Illetve továbbra is nagyon fel kell pócolnom a fejemet, különben jön a savam. Szerencsére maga a vágásom továbbra sem húzódik, gondolom a varratok még nem feszülnek.
Élvezem, hogy egyedül vagyok
Alig várom a fél kilencet, hogy újra mehessek fel a kisfiúhoz. Bízom benne, hogy ma végre találkozok a gyerek kezelőorvosával, és talán végre megtudok valami konkrétat arról, hogy mikor mehetünk haza.
Továbbra is olyan az egész osztály, mintha csak én lennék idebenn. Nem hallok gyereksírást, nem hallok más embereket, és csak jártamban-keltemben látok magamon kívül egy-egy embert feküdni a szobákban. Hála a beszédes kedvű, fiatal takarító csajszinak megvilágosodom, hogy én igazából azon az osztályon vagyok, ahol a még meg nem szültek vannak. Azok, akiknek valamilyen probléma miatt be kellett, hogy feküdjenek, vagy esetleg szülés indítás előtt vannak. Nem igazán értem, hogy engem hogyhogy ide tettek. De baromira örülök neki, és értékelem, hogy nem olyanokkal kell osztoznom egy szobán, akik már megszültek, és ráadásul a gyerekük is velük van. Bár, amilyen mutatványokat én csináltam az elmúlt két napban, azt hiszem, hogy ők is hálásak lehetnek, hogy nem élvezhetik a társaságomat.
Persze Murphy is milyen, pont miután nyugtáztam magamban, hogy na, akkor a szobatárs kérdést megúsztam, becsoszog egy terhes nő a szobámba. Nincs időm beszédbe elegyedni vele, vagy akár csak tüzetesebben szemrevételezni őt, mert mennem kell fel a babához.
A kisfiú rosszabbul van
Úgy néz ki, ez a rossz hírek napja, na nehogy már jó legyen.
A kisfiú állapota egy kissé rosszabbodott. Először is nagyon besárgult, ami nem csak a bőre színén látszik, hanem a vérvétel eredménye is elég rossz lett. Kék fényben tartják őt, ami semmi különöset nem jelent, csak annyit, hogy egy speciális ruhába van bebugyolálva, és egész nap kékfény terápiát alkalmaznak nála. Ennek hatására várhatóan egy-két napon belül csökkenni fog a vérében a sárgaságot okozó bilirubin értéke.
Ami még nem jó hír, hogy sajnos továbbra is veszít a súlyából. Ez persze önmagában véve nem meglepő, de mivel amúgy is elég alacsony súlyról indult, így a fogyás miatt lement már 2500 g alá a súlya.
Ja, és a széklete is nyálkás volt este, így megelőzendő azt, hogy a nyálkás széklet átmenjen véres székletbe, egy olyan speciális tápszert (Pregomin) kap, amit tejfehérjeallergia és/vagy zsírfelszívódási zavar esetén szoktak adni. És mivel nem tudják pontosan megmondani, hogy mi okozta a problémát, így sajnos azt mondják, hogy megint csak nem kaphat anyatejet, amíg nem javul a helyzet.
Szegény kicsi fiú, most, hogy én jobban vagyok, úgy néz ki, neki kell megküzdenie a hazajutásért.
Én viszont már egész jól vagyok
Rosszkedvűen visszabandukolok a szobámba, ahol újabb meglepetés vár: még egy szobatársat kaptam. Illetve kettőt, mert ez a csajszi a babájával együtt érkezett. Kezdem elveszíteni a fonalat, hogy most akkor, hogy is van ez az egész. Ez a leányzó amúgy szimpatikusabb, mint az elsőként érkezett. De persze önző módon aggaszt, hogy kisbaba is van vele, aki ki tudja mennyit fog aludni az éjszaka, és így én mennyit fogok tudni pihenni. Azt mondja amúgy, hogy azért került ide, mert a folyosó túloldalán lévő osztály, ahol a már megszültek vannak a babáikkal, tele van. Így neki már nem jutott ott hely.
A következő vizit során összefutok ismét az orvosokkal, akik műtöttek. Elmondják, hogy szemmel láthatóan annyit javult az állapotom, hogy engem már akár ma hazaengednének. Javasolják, hogy beszéljek a koraszülött osztállyal, hogy holnaptól vegyenek át. Hát majd kíváncsi leszek, hogy mit fognak szólni, ha a következő etetéskor ezt szóba hozom. Bármennyire is kedvesek velem, a katéteremre továbbra is elég ferde szemmel néznek odafent. Végül is tökre megértem, már én is gyűlölöm.
Ezen kívül megbeszélem a dokival, hogy a szüléstől számított 10. napon fogja kiszedni a varrataimat. Ha minden jól megy, akkor a hólyagkatétertől is megszabadít majd aznap. Istenem, bár ott tartanánk már! Szóba kerül ismét a művi meddővé tétel kérdése is. Elismétli, hogy a zárójelentésemben mindenképpen fel fogja tűntetni, hogy javasolja ennek az elvégzését, és elmondja még egyszer, hogy zajlik az egész folyamat.
És akkor néhány szó a szobatársakról
Időközben betelik a szoba negyedik ágya is. Így vissza kell adnom a korábban kapott, egy másik ágyról elvett plusz párnát. Megkérdezem a nővérkétől, hogy nem lehetséges-e, hogy adjanak máshonnan még egyet, hiszen még az orvosok is azt javasolták, hogy minél inkább félülő helyzetben feküdjek. Kedvesen ugyan, de elhajtanak, hogy sajnos nincs több párna (na, ez az, amit képtelen vagyok elhinni, de, mint korábban említettem, vannak kedvesebb és kevésbé kedves nővérek).
És akkor néhány szó a szobatársaimról. A már megszült csajszi kedves teremtésnek tűnik, első babájával van itt. Szegényt szemmel láthatóan szétkaszabolták odalenn, járni alig bír, és minden egyes mozdulatra felszisszen. De ő legalább szimpatikus.
Ez sajnos a másik kettőről nem mondható el.
Vagyis nagy a világ állatkertje
Az egyikük, aki elsőként érkezett, kb. velem egyidős. 35 hetes terhes, fájásokkal jött be, 2 ujjnyira nyitva van. De mivel még ilyen sok idő hátra van neki a terhességből, próbálják minél tovább bent tartani a babáját. Tüdőérlelő injekciót kapott, feküdnie kéne, és szemmel láthatóan őszintén nem érti, hogy „mit szaroznak itt vele”, „neki ne mondják már, hogy a gyerekének nem lenne jobb már idekint” és „miért nem szülesztik már meg!”. Ja, és cigizik, de ezzel sincsen szerinte semmi gond. Meg amúgy is, mindenki örüljön neki, hogy nem napi egy-két dobozzal szív, mint teherbe esése előtt, hanem csak napi pár szálat.
A legutoljára érkezett fiatal lányról első körben azt hittem, hogy durván túlhordja már a terhességét, és indítani fektették be a kórházba. Akkora pocakja van, amekkorát rég láttam.
Hát nem!
32 hetes terhes, kezeletlen cukorbeteg. Egyfolytában a párjával beszél telefonon, és többek között arról panaszkodik neki, hogy csak zöldséget kapott enni. Gondolom ezt kompenzálandó iszik hozzá egy kis colát.
A másik kedvenc témája, hogy a gyereke a sok seggfej orvos miatt fog meghalni, mert azok nem tudják levinni a baba pulzusát. Ő maga természetesen áldozat, aki bár saját bevallása szerint sem törődött azzal, hogy cukorbeteg, mégis mindenki más a hibás azért, amin most át kell mennie.
Tudom, hogy nagyon antiszocnak tűnhetek, de nekem ez picit sok(k).
Azért elég ramaty állapotban vagyok
Mivel nem igazán van kedvem velük beszélgetni, így elkezdem magamat szemügyre venni. Ha már, mint megtudtam, papíron minden rendben van velem.
Lássuk is. Tele vagyok kék-zöld foltokkal a felkaromon a véralvadásgátló injekció miatt. Ezen kívül tiszta véraláfutás a kézfejem, a könyökhajlatom és a csuklóm is a branülök helyénél. Arról nem is beszélve, hogy a tűnyomok miatt egy rossz drogos benyomását keltem. Amúgy meg lóg rajtam a bőr, de szó szerint, és szemmel láthatóan infúzió hegyek ide vagy oda, ki vagyok száradva. Pedig tényleg megiszok napi 3 liter vizet. Egy szó, mint száz, van még hova fejlődnöm nekem is.
Végre tudok beszélni a kisfiú orvosával
Eljön a következő etetés ideje, és én végre összefutok a kisfiú kezelőorvosával. A doktornő elég magánakvalónak tűnik, nem egy szószátyár típus. De kedvesen válaszol minden kérdésemre a gyerekkel kapcsolatban, sőt, ő maga mondja, hogy amint megvan a zárójelentésem, felköltözhetek a PIC-re. Ez a jó hír. A rossz hír viszont az, hogy szerinte semmi esély nincs arra, hogy akár már a hétvégén hazamenjünk. Egyelőre nem túl jók a vérvétel eredményei, arról nem is beszélve, hogy amíg stabilan el nem kezd hízni a gyerek, addig biztosan nem megyünk sehova.
Szerencsére a kakival legalább azóta nem volt gond, így, ha ez nem változik holnapig, akkor megpróbálkozhatunk a szoptatással. Elmondja még, hogy amúgy minden más vizsgálat (hallás vizsgálat, koponya ultrahang, stb.) rendben volt, és hogy ne aggódjak, semmilyen következménye nem lesz annak, hogy 36. hétre született a fiam.
Megköszönöm neki az információt, a spéci tápszerrel megetetem a babát (35 millit eszik meg), és azt nézem, hogy szegénykém tényleg elég sárga. Nem is igen akar enni. Pedig most nagyon muszáj lenne, hogy minél több folyadékhoz jusson, mert az is segít a sárgaság legyőzésében. A csecsemősök szerint a sárgaság miatt ilyen kis bágyadtka és étvágytalan. Szóval jó kis ördögi kör ez.
Szerencsére végig velem vannak a nővérek, és amikor látják, hogy nem igazán sikerül a gyerek szájába beleerőszakolnom a cumisüveg fejét, elveszik tőlem a babát. Az évek során nyert rutinjukkal nekik sikerül megtömniük őt. Mivel minimális időt tölthet csak a kék fényen kívül, etetés után gyorsan vissza is teszik őt az ágyába. Megbeszéljük, hogy másnap reggel találkozunk, és akkor átköltözhetek (sajnos nem a mai napon, mert hiába íródott meg a záróm, valahol még nem rögzítették azt, így nem tudnak hivatalosan még a koraszülött osztályra átvenni).
Utolsó éjszaka a terhespatológián
Mikor visszaérek a szobába, azt látom, hogy a már megszült csajszit áttették egy másik szobába. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Mégis csak ő volt a legszimpatikusabb. De azért örülök, hogy a baba sírását nem kell majd közvetlen közelről hallgatnom.
Mivel a másik két szobatársam nagyon egymásra talált, így viszont egészen este tízig az ő csacsogásukat kell hallgatnom. Akkor végre nyugovóra térnek ők is, így én is el tudok aludni.
A folytatáshoz kattints ide!
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
