Mint minden szülő, én is sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy vajon elég jól csinálom-e ezt az egész anyaság dolgot, és hogy vajon a való életre nevelem-e a saját lányomat. Nagyon vicces, de amíg nem voltam anya, sokkal tisztább (és persze kevésbé reális) kép élt a fejemben arról, hogy miképp is kell JÓL gyereket nevelni. Azóta pedig itt van a lassan hároméves lányom, és én még mindig sokszor úgy érzem, hogy több kérdés van bennem, mint válasz.
Lássuk most az engem egyik leginkább foglalkoztató témát:
Meddig kell/lehet/szabad tiltani a gyereket a modern technológiától?
Amikor még terhes voltam, megbeszéltük azt Apával, hogy amennyire lehetséges, igyekszünk a képernyőidőt minimálisra venni a gyerek életében.
Alapjáraton egyikőnk sincsen a modern technika ellen, hiszen Apa, mint IT-s már csak a foglalkozását tekintve is híve a mindenféle kütyüknek, én pedig a magam 36 évével digitális bennszülöttnek számítok, szóval tőlem sem áll távol a modern technológia, és annak a mindennapi használata.
Viszont rengeteg, számomra elkeserítő példáját láttam annak, hogy mennyire be tudja szippantani a gyerekeket a képernyő, és hogy sok esetben milyen problémákhoz vezet az, ha a gyerekek egész nap a tévét vagy a tabletet bámulják (megkésett beszédfejlődés, alvászavar, figyelemzavar, szociális kapcsolatok hiánya, stb-stb.).
Így úgy döntöttünk, hogy eleinte a teljes megvonást alkalmazzuk, és hogy jó példával járjunk elő, mi magunk is gyakorlatilag leszoktunk a tévéhasználatról (maximum akkor nézünk tévét, ha a gyerek nincs itthon, vagy már a szobájában alszik).
Viszont a telefonunktól mi magunk sem tudtunk, és nem is akartunk megválni, így kb. egy éves kora körül a kislány elkezdett intenzíven érdeklődni a mobiljaink iránt, és sokszor azt vettem észre, hogy képes akár „életveszélyes” helyzetbe is sodorni magát annak érdekében, hogy megkaparinthassa a telefont.
Így volt egy olyan időszakom, amikor magamtól is megvontam a telefonhasználatot, ami őszintén nehezemre esett, hiszen aki jóideje otthon van, egyedül egy kisgyerekkel, az pontosan tudja, hogy néha semmi más társaságod nincsen, mint az online világ.
Ahogy nőtt a kislány, mi is egyre többet kezdtünk el társaságba járni, hasonló korú gyerekekkel barátkozni, és én tényleg megdöbbentem azon, hogy a legtöbb háztartásban, még kisgyerek mellett is, a tévé úgymond háttérzajként funcionált. Rém kellemetlenül éreztem magamat nem egyszer, amikor átmentünk valahova, és a vendéglátó gyereke ott ücsörgött a tévé előtt, nem is foglalkozva az én lányommal, akinek pedig mindenféle trükkökkel igyekeztem elterelni a figyelmét a villódzó képernyő elől.
Jobb esetben az anyuka észrevette a helyzet fonákságát, és kikapcsolta a tévét, és láss csodát, a gyerekek abban a pillanatban elkezdtek érdeklődést mutatni egymás iránt.
Rosszabb esetben pár perc után valamilyen indokkal otthagytam a tévénézős társaságot, és csalódottan hazabandukoltunk, miközben azon gondolkodtam, hogy a hiba az én „készülékemben” van-e, vagy pedig máséban.
Az egyik legdöbbenetesebb tapasztalatom az volt, amikor egy közelben lakó, a játszótéren megismert anyukával megbeszéltük, hogy átjönnek a délutáni alvás után játszani, én balga pedig még jól be is hülyítettem a gyerekemet, hogy mindjárt látogatója érkezik, amikor is jött az üzenet, hogy mégsem jönnek, mert a kisfiúnak (2 éves) NINCSEN KEDVE kimozdulni, INKÁBB tévét akar nézni, szóval nem találkozunk.
Kis túlzással élve egy világ omlott bennem össze, főleg, amikor elmondtam a kislánynak, hogy a várt lovagja mégsem érkezik meg, ő pedig zokogni kezdett ennek hallatán.
Ekkor fogalmazódott meg bennem először az, hogy ha az egész világ egy irányba megy, akkor van-e jogom az elveim miatt, és a legjobb szándéktól vezérelve is, de iránnyal ellentétes irányba nevelni a gyerekemet.
Sokszor eszembe jut azóta is az a kérdés, hogy ha a mai gyerekek ilyen nagy része fogja előnybe részesíteni a digitális világot, és kapcsolattartást, akkor mégis mennyire lesz magányos a gyerekem, aki előbb akar egy csiga fölött görnyedni, és a kezébe venni a házát, megszagolni az illatát, mintsem megnézni azt a telefon kijelzőjén.
Ezek hatására, és persze az idő múlásával, mi is engedtünk a drákói szigorból, hiszen mint annyi minden másban, ebben is az arany középút híve vagyok.
Kb. 2 éves kora körül kezdte el kérni azt a kislány, hogy a róla készült videókat hagy nézze meg, illetve például a körömvágásnál vetettük be a 2-3 perces zenés dalok nézését.
Ezek után olyan 2,5 éves kora körül, jutalmazás címszóval vezettük be azt, hogy az esti fürdés előtt megnézhet a tévén egy 5 perces mesét. Azóta persze egyre inkább alkudozik a gyerek, és ha tényleg baromira jól viselkedett, akkor megnézhet 2 részt is, vagyis azt kell, hogy mondjam, hogy jelenleg ott tartunk, hogy napi szinten maximum 15 percet tölt a kislány képernyő nézéssel. De ezt is szigorúan úgy, hogy én ott vagyok mellette, így nem fordulhat elő olyan (amit korábban már láttam másoknál), hogy esetleg olyan tartalomra téved a gyerek a nagy nyomkodásba, ami egyáltalán nem neki való.
Azt mondják az okosok, hogy csak keresni kell a dolgokat, és valóban, idővel szert tettem több olyan új, kisgyerekes ismerősre is, akik hasonló elvek mentén nevelik a gyereket, vagy legalábbis fontos nekik, hogy a gyerekük személyes interakcióba is lépjen másokkal, így egyre több ismerősünk van, akikkel szocializálódni tud a kislány az itthoni környezetében.
Őszintén remélem, hogy jó döntést hoztunk azzal, hogy a magunk elveit követve, és a magunk példáját állítva a gyerek elé próbáljuk abba az irányba terelgetni őt, hogy mindig is fontosabbak legyenek neki a személyes találkozások, mint a digitális világban való jelenlét. Meglátjuk.
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
