Hihetetlen, de már el is múlt a szeptember. Igaz, ovi szempontból ez számunkra amúgy is rövidke hónap volt, hiszen 7-én kezdtük az ovit, majd sajnos egy hét után egy kis náthával itthon ragadtunk napokra, de egyelőre még nem merem kijelenteni azt, hogy beszokott a kislány az óvodába. Pedig nagyon bíztam benne, hogy októberre már pontot tehetek erre a kérdésre, de úgy néz ki, ez még várat magára egy picikét.
(tovább…)
Vártam is, meg nem is, féltem is tőle, meg nem is, de hát mindez nem számít, hiszen a szeptember olyan hirtelen itt termett, hogy én csak pislogni tudtam, és máris óvodás nagylány lett az én kislányomból.
(tovább…)
Vártam is, meg nem is, féltem is tőle, meg nem is, de hát mindez nem számít, hiszen a szeptember olyan hirtelen itt termett, hogy én csak pislogni tudtam, és máris óvodás nagylány lett az én kislányomból.
(tovább…)
Vártam is, meg nem is, féltem is tőle, meg nem is, de hát mindez nem számít, hiszen a szeptember olyan hirtelen itt termett, hogy én csak pislogni tudtam, és máris óvodás nagylány lett az én kislányomból.
(tovább…)
Tudjátok, van az a bizonyos mondás, miszerint az ember alig várja, hogy végre beszélni kezdjen a csemetéje, aztán amikor ez megtörténik, sőt folyamatos szokásává válik, akkor az ember alig várja, hogy néha, ha csak pár percre is, de maradjon már csöndben a gyermek. Nos, én is jelenleg ebben a fázisban vagyok, sokszor egy mondatot nem tudunk beszélni Apával, mert a kisasszony megállás nélkül kuruttyul, de olyannyira, hogy nem egyszer még a saját gondolataimat sem hallom tőle.
Napok, sőt hetek óta szomorkás egy kicsit a hangulatom, hiszen egyre csak közeledett a mai nap: az utolsó bölcsis napunk. Nem tudom más anyák is ilyen szintű lelki kérdést csinálnak-e belőle, mint én, de bevallom őszintén, ott van a gombóc a torkomban, ha arra gondolok, hogy délután végső búcsút intünk magának a bölcsinek, és még inkább a kedvenc gondozónéninknek.
(tovább…)
