Hihetetlen, de már el is múlt a szeptember. Igaz, ovi szempontból ez számunkra amúgy is rövidke hónap volt, hiszen 7-én kezdtük az ovit, majd sajnos egy hét után egy kis náthával itthon ragadtunk napokra, de egyelőre még nem merem kijelenteni azt, hogy beszokott a kislány az óvodába. Pedig nagyon bíztam benne, hogy októberre már pontot tehetek erre a kérdésre, de úgy néz ki, ez még várat magára egy picikét.

Legutóbbi írásomban (ha nem olvastad volna, kattints ide) ott hagytam abba, hogy a megfázás miatt ki kellett hagynunk bő egy hetet. Mit ne mondjak, a kényszerpihenő utáni első napon a kislánynak nem nagyon volt kedve elindulni az oviba. Lehet, hogy baromira élvezett itthon lenni, de az is lehet, hogy ismét ugyanaz történt, mint anno a bölcsiben, hogy egy kis idő elteltével fogta csak fel, hogy  ez az óvoda is egy olyan történet, ahova bizony minden nap be kell menni. Akkor is, amikor éppen nincsen kedve.

Kis kihagyás után újra kezdjük a beszokást

Kedden még nem is volt igazán gond, hiszen az autóban is csak egyszer-kétszer hagyta el a gyerek száját, hogy ő inkább otthon maradna velünk. Meg hogy mi lenne, ha mi is Apával az oviban dolgoznánk. De nagyobb dráma nem volt. Szerencsére amikor alvás után érte mentem, akkor is azt mondták az óvónénik, hogy minden szuper volt, és sírdogálás sem volt már egyáltalán.

Alexas_Fotos képe a Pixabay -en.

A szerdai naptól egy picikét féltem, mert úgy alakult az életünk, hogy a kelleténél jóval korábban kellett bevinnünk a kislányt, mint ahogy szoktuk. Ez azt jelentette, hogy a szokásunkkal ellentétben ébreszteni kellett a leányzót, amihez sem ő, sem mi nem vagyunk hozzászokva. De talán a nagyobb baj mégis az volt, hogy fél 8-ra már az oviban kellett lennünk, és olyankor még összevont csoportok vannak, így más pedagógus vezette el az öltözőből K-t, ráadásul egy másik terembe, mint amit ő megszokott.

Zokog a gyerek utánam az oviban

Hát mit is mondjak. Volt ám sírás-rívás. Tudjátok, az az igazi szívet tépő, amikor a gyereked zokogását látva te meg befelé nyeled a könnyeidet. Sok-sok puszi és ölelkezés után végül kénytelen voltam szó szerint lefejteni a gyerek karját a nyakamról, és odatolni őt a dajka nénihez, aki kedvesen próbálta megvigasztalni a krokodilkönnyeket hullajtó kislányt. Bár ameddig én láttam, nem sok sikerrel.

Délután szerencsére megint azt mesélték az óvónénik, hogy minden a lehető legnagyobb rendben volt, így megnyugodtam, hogy a „műsor” megint csak nekem szólt.

Erős kezdés után gyors visszaesés a beszokásban

Ehhez amúgy már a bölcsiben hozzászoktam. Gyakorlatilag ugyanez volt a forgatókönyv, hogy az első egy-két hét után a kisasszony közölte, hogy ő nem akar bölcsibe menni, és ő velem akar maradni, és csakis engem szeret. Az volt a különbség, hogy akkor még mindennapos, bő fél órán át tartó, hatalmas sírások is társultak hozzá, amit nagyon nehezen viseltem, és sokszor csak Apa tudta megmenteni a helyzetet azzal, hogy „elrángatta” tőlem a hisztiző gyereket, hogy márpedig bölcsibe kell járni. Nekem lehet nem lett volna akkor és ott ehhez lelki erőm.

Szóval edzve vagyok már az ilyen helyzetekhez, mégsem mondom, hogy sokkal könnyebb végignézni a gyerek lebiggyedő száját, és meghallgatni, hogy ne hagyjuk őt ott az oviban. De most már biztosan tudom, hogy ez az egész csak nekem szól, és amúgy nap közben baromira jól érzi magát.

Az ovi amúgy szuper!

Ami nagyon szuper az oviban, hogy az óvónénik a zárt csoportokban szinte minden nap tesznek fel képet, videót arról, hogy mivel is telik egy nap. Így a „saját szememmel” is látom, hogy mi történik, miután én otthagyom a kislányt. Hát, pont nem úgy néz ki a gyerekem, mint aki olyan szörnyen boldogtalan lenne ott. Arról nem is beszélve, hogy délután be nem áll a szája, és annyira fel van pörögve a napi eseményektől, hogy látszik rajta, hogy élménydús napja volt. De persze, ha megkérdezem, hogy na jó volt-e az oviban, mindig egy határozott NEM a válasza, de én már nem hiszek neki.

Amúgy sokat csacsog arról, és a képeken is látom, hogy milyen kézműves feladatokat csinálnak: festettek már falevéllel, morzsoltak kukoricát, készítettek sünit sóliszt gyurma és szotyi segítségével, tornáztatták a lábujjaikat gesztenyével, tanultak aranyos verseket, és készítettek almafát nyomdával.

Egy biztos: unatkozni nincs ideje. Ezt talán abban is látom, hogy miután elhozzuk őt, nem pörög annyira itthon, mint szokott, így jóval kezelhetőbb a kislány. Sőt, talán többet is alszik. Ez ugye nála nagy szó, mert hát eddig nyolc-kilenc órákat aludt maximum esténként, de ez az elmúlt egy-két hétben inkább a kilenc-tíz óra felé tendált.

A kislány itthoni szerepjátékozásai során is sokat megtudtam már az ovis társaktól, hogy milyen nevű gyerekek vannak, hogy ki szokott sírni, hogy ki volt legutóbb büntetésben és hogy ki miket eszik, vagy éppen nem eszik meg.

Unatkozni nincs idő!

Szeptember utolsó hetében a kislány kipróbálta a judózást. Ez ugyan fakultatív program, és mint ilyen, pluszban fizetendő, de mindenképpen szerettem volna, ha a kislány elkezd sportokkal megismerkedni, és mivel sajnos a vírushelyzet miatt kültéri helyszínekre nem vihetik őket (így elmaradnak a minden gyerek számára korábban biztosított heti egyszeri úszások, és a szintén fakultatív lovaglás is), így a balett és a judó közül tudtunk választani. És hát valahogy a leányzó személyiségéhez jobban illik a judózás, mint a tütüben, lábujjhegyen totyogás. Így heti kétszer, ovi után judo edzésen fog részt venni.

Bízom benne, hogy azt a rengeteg energiát, ami a gyerekembe szorult, a sok-sok óvodai program, és a sport levezeti majd. Amúgy nem vagyok a gyerek túlfoglalkoztatásának a híve, így nem tervezek a többi napra fix programokat keresni a gyereknek. De ismerve K. fáradhatatlanságát, nyitott szemmel fogok járni, hogy a Covid-helyzet ellenére milyen mozgásos programok adódnak majd, ha beüt a rossz idő, és nem lehet majd odakint szabadon rohangálni és bicikizni.

Beszokott a gyerek az oviba?

Szerencsére ahogy teltek a napok, mind egyre kevesebbet és kevesebbet hallgattam azt reggelente, hogy nem akar menni óvodába, sőt szeptember utolsó napjára megtörtént a csoda: egyáltalán nem mondott ilyesmit. Akkor azt hittem, hogy na végre, pipa a beszoktatásra, de hát megintcsak tévedtem, hiszen az október eleje újabb meglepetéseket tartogatott.

A folytatást itt olvashatod!

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂