Ti, akik már követitek az írásaimat egy ideje, talán emlékeztek rá, hogy milyen reményekkel vágtam bele 2020-ba. Tele voltam energiákkal és tervekkel, és zsigeri szinten éreztem azt, hogy ez az év a lehetőségek tárháza lesz, valami kezdete egy új, boldogabb, kiegyensúlyozottabb életnek.
Sok mindent lehet rám mondani, de hogy különösebben hiú lennék, azt nem hiszem. Mégis történt néhány életre szóló változás a testemen a terhességemet követően, amik bár nem tetszenek magamon, mégis muszáj voltam megtanulni velük együtt élni.
(tovább…)
Biztosan az emancipációnak köszönhetően, de az elmúlt években mi nők is meg tudjuk már magyarázni azt, ha középkorúként válságba kerül az életünk. Míg a férfiaknak kapuzárási pánikjuk van, nekünk nőknek az életközepi válság jutott. De a viccet félretéve, magam is egyre többször érzem azt, hogy elértem kb. az életem feléhez (harminchat éves vagyok), és sokszor merengek azon, hogy mit is értem el eddig az életben, hogy hol tartok most, és a hátralévő időmet miképp szeretném felhasználni.
Most, hogy a kislány belépett a miért-korszakba, egyre többször gondolkodok el azon, hogy vajon a gyerekem is fel fog-e, fel tud-e majd annyira nézni rám, mint ahogy én néztem föl a szüleimre anno.
Ha ránézek a lányomra, szinte látom magam előtt, hogy milyen ember lesz belőle. Egy borzasztóan céltudatos, öntörvényű, akaratos, az elképzeléseihez tűzön-vízen át ragaszkodó, ám mégis bájos, kedves, szeretetreméltó, cserfes nőci. Mondhatni, nyomokban az anyját tartalmazza. De belőlem a legjobbat, csak nagyon kevés ember tudja kihozni.
(tovább…)
