Azt hiszem, hogy mi emberek, túlságosan is hajlamosak vagyunk arra, hogy sürgessük az időt. Mindig várunk valaminek az eljövetelére, sokszor mondjuk azt, hogy bárcsak már itt, vagy ott tartanánk, miközben azt hiszem pont a lényeg sikkad el: jól érezni magunkat a bőrünkben minden áldott nap, gyönyörködni a célig vezető út szépségeiben, még ha ez az út rögös is, és úgy igazán átélni az apró örömöket a mindennapokban.
Hallottam egyszer egy mondást, miszerint a nevetéshez sokkal kevesebb izom munkájára van szükség, mint egy dühös tekintethez. Azt nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, de egy dolog biztos a nevetéssel kapcsolatban: sajnos idővel leszokunk róla.
Megmondom őszintén, a reménnyel, mint olyannal, egész életemben hadilábon álltam. Túlságosan is irányító típus vagyok ahhoz, hogy csak „úgy”, várjam a csodát, legyen szó az élet bármely területéről. Mindig is igyekeztem a kezemben venni a sorsomat, és ebbe a reménykedés, vajmi ritkán fért bele.
Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én nagyon szeretem, amikor reggelente ennyire jéggé van dermedve a világ, és a nap sugarai sem képesek az ágakon, és a tűleveleken megülő dér réteget felolvasztani. Bizony, ha nem volnék már ennyire terhes, biztosan nagyokat kirándulnánk Apával és a kislánnyal, és élvezném, ahogy recsegnek a csizmáink alatt a letört gallyak és ropognak a jéggé fagyott, lehullott falevelek. Forró teát szürcsölgetnénk a termoszból, és élveznénk a természet csendjét, amelynek szó szerint súlya van ilyenkor télen, és csakis imádni lehet.
Tudjátok, van az a bizonyos mondás, miszerint az idő ólomlábakon halad, ha éppen nem élvezzük a helyzetet, amiben vagyunk. Én azt gondolom, hogy nálam 2020 ezt is – mint annyi minden mást -, felülírta, mert hát, hogy is mondjam csak: nem volt egy túl jó év ez, ellenben borzasztó gyorsan elrepült legalább.
