Az igazi szivatás az, amikor Apa este énekel egyet a gyereknek, berakja az ágyba, kisétál a szobából és a gyerek elalszik egyedül, míg Anyának átlag 40 percet kell üldögélnie a tök sötétbe, persze végig énekelnie kell és ha megpróbál kiosonni, mielőtt a gyerek teljesen elaludna, az torka szakadtából elkezd üvölteni és kezdődik az egész altatási macera elölről.
Valahogy ez a hét most nagyon nem a mi hetünk. Én nem tudom mi van a gyerekkel, de totál szét van csúszva. Alapból sem egy könnyű természetű gyerek (borzasztó akaratos, túlfejlett az én tudata, és túlságosan önálló akar lenni a képességeihez képest), de nagyon rég tudott ennyire kihozni a sodromból, mint tegnap.
Gondolom más gyereke is úgy működik, hogy kettőt lép előre a fejlődésben, utána egyet hátra.
Hú, ma nagyon kaotikus délutánunk lett. Apa hozta, vitte a kislányt, de mivel hatalmas baleset volt a környékünkön, viszonylag későn értek haza, nekem pedig azonnal indulnom is kellett tovább a dolgomra.
Még mindig tart a „nemakarokbölcsibemenni” időszak, bár talán javul a helyzet. Most már csak akkor kezd el kétségbeesetten sírni, amikor megáll a kocsi, és látja, hogy hova érkeztünk.
