Kemény és tanulságos tíz napon vagyok túl. És bár örülök, hogy ma már hétfő van, és az egész családom elment itthonról, azt mondom, hogy nagyon örülök, hogy ennyi időt tudtam a lányommal együtt tölteni.
Mint azt többen tudjátok, a kislány a két ünnep között a nagyszüleinél volt pár napot. És tudom, hogy nagyon jól érezte ott magát, de mégis úgy gondolom, hogy megviselte őt az, hogy az anyja nélkül volt napokig. Persze a férjem és a nagyszülők szerint ez nem így van, de kezdem abszolút megszokni, hogy mindig egyedül vagyok a véleményemmel.
Szóval már január elején láttam a kislányon, hogy még a szokásosnál is jóval anyásabb, bújósabb lett. Döbbenet volt számomra, hogy amikor elmentünk például a kis barátnőihez, akkor is alig akart velük játszani, inkább az ölemben akart lenni, vagy mindenképpen valami testi kontaktusra vágyott velem.
Aztán elkezdődött a bölcsi, és a bölcsis nénik, illetve a különböző foglalkozás-vezetők is mesélték, hogy K-nek többször is lebiggyedt a szája, néha el is sírta magát, látszólag minden különösebb ok nélkül. Amikor pedig kérdezték, hogy mi a baja, csak annyit mondott, hogy „hiányzik az Anya!”
Mit tesz ilyenkor egy szülő?
Próbálja kiszolgálni a gyerek igényeit és reménykedik, hogy csak átmeneti lelki szükséglet a totális anya-kisajátítás. Mert hát gondolhatjátok, hogy itthon is rámszállt a gyerek, az ölemben akart enni, kérte, hogy akkor se menjek ki a szobájából, ha ő már elaludt, és folyton a nyomomban volt. Apával olyannyira elmérgesedett már a viszonyuk, hogy tényleg semmit nem volt hajlandó az apjával csinálni, és egy idő után én is kértem, hogy ne gyötörjük már a gyereket, majd én foglalkozok vele. Őszintén nem tudom, hogy ez mennyire volt jó ötlet.
Vajon tényleg hol van az a határ, amikor a gyereknek tényleg plusz anyai szeretetre van szüksége és nem az van, hogy hülyére vesz téged, mert éppen rájött, hogy mennyire jó is az, amikor anya 100 %-ban csak és kizárólag rá fókuszál.
Szóval éppen itt tartottunk, amikoris lebetegedett a kislány. Hát, ha azt mondom, hogy az addigi „csakis-az-anya-kell” mentalitása meghatványozódott, akkor még finoman fogalmaztam. Bár ezt betudtam a majd’ 40 fokos láznak, illetve annak, hogy mivel annyira köhögött a kislány, hogy aludni sem tudott tőle, végül az ágyunkban kötött ki. Szerencsére csak egy teljes éjszakát töltött velem (az apja inkább a kanapé mellett döntött, hogy tudjon valamennyit aludni), de talán ez is elég volt arra, hogy kicsit helyrebillenjen a lelke, hiszen nem elég, hogy a láza eltűnt másnapra, de az éjszaka után rohamosan javult a lelki állapota is. Hát legalább az övé, mert mi Apával egyre inkább a padlóra kerültünk lelkileg és testileg is.
De a lényeg, hogy a kislány napról napra jobban lett, így rengeteg időt tudtunk aktívan együtt tölteni. Játszótereztünk, sétáltunk, elmentünk olyan foglalkozásra, ahol nem voltunk, mióta bölcsibe jár a gyerek, meglátogattunk ismerősöket, ahova ezer éve nem jutottunk el, és képzeljétek tök jó volt. A tavaly tavaszi időszak egy kiemelkedően jó korszakunk volt a kislánnyal, persze ehhez kellett az is, hogy minden napra fix programunk volt, bábozásokra jártunk, angolra, barátnőzni, vagy csak csatangolni, amerre éppen kedvünk tartotta.
Tényleg jó volt egy kicsit nosztalgiázni, és ennyi időt eltölteni a lányommal, anélkül, hogy sietnünk kellett volna bárhova. Ezen kívül büszkén állíthatom, hogy hangos szó sem esett közöttünk, nem kellett könyörögnöm neki semmiért, és jó kislány volt.
Aztán jött a hétvége, amikoris Apa végig velünk volt.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Apával a legjobb korszakunkat éljük, és azt kell, hogy mondjam, hogy többek között ebben a kislányak is nagy szerepe van. Teljesen ki akar sajátítani magának és ebből nem is csinál titkot. Mindennapos mondatnak számít az „Apa menj innen!” felkiáltás, az „Anya csak a tenyim!” (enyém magyarul) és hasonlók.
A kislány átváltozik egy haramiává, ha mind a ketten vele vagyunk.
Most hétvégére például az jutott, hogy amikor egész nap vele voltunk mind a ketten, elkezdett újra bepisilni. Az a gyerek, aki hetek óta nem csinált ilyet. Napi ötször cseréltük át a teljes alsó ruházatát, és sokszor még röhögött is a gyerek közben. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy direkt csinálja. Próbáltuk megbeszélni vele, kérdezgetni, hogy miért nem szólt, volt hogy tudomást sem vettünk róla, volt hogy kiabáltunk vele, volt, hogy a lelkére próbáltunk hatni, de sokszor csak annyi volt a válasz, hogy „Apa mérges, Anya csalódott!”
És tényleg!
Sokkal előrébb nem jutottunk sajnos a probléma megoldását illetően.
Ma reggel pedig végre eljött újra a bölcsibe menés napja. A hétvége után kicsit vártam 😀 Amúgy meg tényleg jó volt kettesben lenni a kislánnyal. Remélem, hogy a lelke helyrebillent kicsit ennyi anyával töltött nap után. A következő projekt az kell, hogy legyen, hogy rájövök, hogy hogyan állítsuk helyre a családi békét, mert most nagyon el vannak tolódva az „erőviszonyok”.
Ha van bármi okosság, amit megosztanátok velem, ne tartsátok magatokban!
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
