Valentin nap. Van, aki szereti, van, aki utálja. De akárhogy is van, attól ez még egy létező dolog, ami mellett nem lehet csak úgy, észrevétlenül elmenni. Így engedd meg, hogy én is meséljek arról, hogy mit jelent számomra ez a nap.

Valentin nap gyerekkoromban

Gyerekkoromból nagyon kellemes emlékeim vannak. És bár anyuék aztán nem voltak egy giccses párocska, a valentin nap mégis bekerült a családi ünnepeink közé. Nagyjából olyan volt, mint a nőnap.

Nem tudom, hogy máshol ez mennyire elterjedt, de nálunk az volt a szokás, hogy február 14-e, nem csak a szerelmesek ünnepének számított, hanem ilyenkor azokra is gondoltunk, akiket szerettünk.

Emlékszem, milyen nagylánynak éreztem magamat, amikor aputól nem csak anyu, hanem én is kaptam hóvirágot és csokit. Persze most így visszagondolva, csak szegény apu lepett meg bennünket valamivel. Az nem rémlik, hogy anyu készült volna bármivel is (aztán lehet, hogy mégis), én meg aztán végképp nem. Hát, ilyen a férfiak sorsa, mi meg gyereket szülünk nekik😊

Valentin nap tinikoromban

Egy másik örök emlékem az, hogy amikor én általános iskolában jártam, már hatottak ránk annyira az amerikai filmek, hogy valentin napon szokás lett szerelmes üzeneteket küldeni a sulirádióba. Illetve kiraktak kis kosarakat, ahova bedobhattad a lapodat, vagy leveledet a kiszemeltednek, és később azokat önkéntes diákok szétosztották.

Első szerelmes levelemet így kaptam. Egy óra kellős közepén kopogtattak be a „postások”. Nekem meg csak úgy vöröslött az arcom zavaromban…. De, amikor kinyitottam a lapot, és megláttam a kézzel rajzolt szívecskét, a cuki átlőtt nyilacskával, és megláttam az aláírást, no akkor nálam boldogabb ember nem volt a földön. Magam sem értem, hogy ez a gyerekkori l’amour miért nem szökkent szárba, ha már kölcsönös volt a dolog. Na mindegy…

Photo by Markus Spiske on Unsplash

Ahogy egyre idősebb lettem, és komoly kapcsolataim lettek, a valentin napnak is egyre nagyobb jelentősége lett a szememben. Minimum elvárásom volt, hogy egy szál vörös rózsával meglepjenek. És hát a csokit sem vetettem meg sohasem. Hát fiúk, sajnálom, egy nőnek tényleg az apja marad az etalon bizonyos dolgokban.

Valentin nap feleségként

Aztán megismerkedtem a későbbi férjemmel. Na, hát ő ebből a szempontból teljesen más volt, mint én. Nem igazán szeretett ünnepeket tartani, utált ajándékokat venni (igen, igen, ennek ellenére én mégis hozzámentem….), az ilyen sekélyes baromságoktól, mint a valentin nap, meg egyenesen rosszul volt. De hát kellettem neki. Így szép lassan beállt a sorba, és elkezdte jólnevelten venni nekem a rózsacsokrokat eme csodás napon.

Viszont, ahogy telt múlt az idő -vagy azért, mert egyre öregebb lettem, vagy azért, mert a férjemmel elkezdtük kiegyenlíteni egymást -, egyre kevésbé volt jelentősége ennek a napnak. Sőt, nekem is most már az kezd furcsa lenni, amikor barátnőimtől (erős harmincasoktól) hallom, hogy nagyszülőkhöz, meg ide-oda lepasszolják a gyereket, hogy el tudjanak menni vacsorázni 14-én. Félreértés ne essék. Nem azzal van a bajom, hogy gyerek nélkül, kettesben töltenek el időt. Hanem magamat furcsállom, hogy nekem már egy ilyen, eszembe sem jut a valentin nap kapcsán.

Szóval úgy állok én most a február 14-vel, hogy jól esne, ha kapnék egy csokor virágot. Készítek majd valami finom sütit a férjemnek, és kézműveskedünk majd a kislánnyal. Szeretném, ha ez az ünnep az én családomban sem csak a szerelmesekről szólna, meg a plüssmackókról és szíves párnácskákról. Hanem arról is, hogy szeretjük egymást, és hogy azt is meg kell néha ünnepelni, hogy család vagyunk.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂