Amióta gyerekem van, az a bizonyos mondás, miszerint „Két lépést előre, egyet hátra”, egészen új értelmet nyert. Sőt, sokszor át is fogalmaztam magamban ezt úgy, hogy „Egy lépést előre, kettőt hátra”. És bármennyire is tudom, hogy egy teljesen természetes, a gyerekek fejlődési és életszakaszaival, életeseményeivel együtt járó jelenségről van szó, attól még baromira idegesítő a dolog.

Gondolom egy anyának sem kell bemutatni azt a jelenetet, amikor a gyerek hirtelen a semmiből, újra és újra elővesz bizonyos szokásokat, vagy éppen a már hónapok óta rögzülteket felejti el hirtelen. Például újra cumizni akar, pedig már hetek óta a szájában sem volt a cumi. Vagy amikor végre azt hiszed, hogy a gyerek „megtanulta” átaludni az éjszakát, aztán egyik napról a másikra megint kelni kell hozzá egy éjjel kétszer is. Vagy amikor megtanítod őt stabilan járni, és egy idő után ő mégis úgy tesz, mint aki mozgásképtelen, és nem hajlandó egy lépést sem megtenni. Vagy egy reggel elfelejt enni. Vagy inni normálisan.

 

Azt hiszem a végtelenségig lehetne sorolni azt, hogy mikben képesek visszafejlődni a gyerekek egyik pillanatról a másikra, de egy dolog nálam biztos volt; ahogy nőtt a lányom, egyre ritkábban tapasztaltam ezt az őrjítő, agynyűvő érzést, miszerint az én gyerekem bizony sosem fogja elhagyni a babákra, totyogósokra jellemző, egy idő után borzasztóan idegesítő szokásokat.

Legalábbis eddig így volt.

Amikor kétéves korában a kislány elkezdett bölcsődébe járni, bevallom, nagy kő esett le a szívemről. Ő kezdetektől egy olyan gyerek volt, aki igényelte a körülötte lévők, de persze leginkább az én százszázalékos figyelmemet. Ezen kívül már egészen pici korában látszott rajta, hogy nagyon érdeklődik más gyerekek iránt, így úgy éreztem, hogy a bölcsivel két legyet ütöttem egy csapásra: egy kicsit én is tudok regenerálódni a két évig tartó folytonos „szolgálat” után, és a lányom is egy olyan közegbe került, ahol jól érezte magát.

Ez a számításom be is vált.

A kezdeti, szokásos beszoktatási nehézségek után a kislány mindvégig imádott bölcsibe járni, hiszen amennyire tudta, ott is kisajátította a gondozónénit, és a gyerektársasága is megvolt. Persze a bölcsi kezdésénél én is tapasztaltam némi visszaesést a gyerekemen, hiszen nem egyszer előfordult, hogy az akkorra már stabilan szobatiszta lányom bepisilt napokig, vagy éppen a már rég lerakott cumiját kezdte keresni, hiszen xy is cumizott a bölcsiben, de viszonylag gyorsan átlendültünk ezeken a dolgokon. Persze most nem azt mondom, hogy majd egy éven át nem láttam azt, hogy a gyerekem hülyeségeket csinál, inkább úgy fogalmaznék, hogy sokkal többet fejlődött a bölcsis egy éve alatt előre, mint amennyit vissza.

Aztán nyáron egy egészen érdekes jelenségre lettem figyelmes. Az én két nyelven, többszörösen összetett mondatokban beszélő, majd hároméves lányom elkezdett gagyogni.

Szó szerint.

Volt, hogy a kommunikációja kilencven százalékát az tette ki, hogy babanyelven halandzsázott. Mi meg Apával csak néztünk egymásra, hogy most mi van? Mit ne mondjak, élmény volt. Aztán megvilágosodtunk gyorsan, mert beszámoltam a jelenségről a bölcsis gondozónéninek, aki nevetve mesélte, hogy ő mindent ért.

Az történt ugyanis, hogy az addigi „nagy” gyerekek mellé nyáron elkezdték feltölteni a piciket (készülve ezzel arra, hogy ősztől ehhez a gondozónénihez a picik, vagyis az egy év körüliek fognak tartozni), és hát az én drága lányom teljesen beleszerelmesedett ott az egyik épphogy egy évét betöltött kisfiúba. Ez a bölcsiben abban nyilvánult meg, hogy a lányom szinte minden idejét a kisfiú gondozásával és pátyolgatásával töltötte, segített a bölcsis néninek bepelenkázni őt, játszott vele, vigyázott rá, segített az etetésében stb-stb. Nekünk meg abban nyilvánult meg itthon, hogy a gyerekem totál visszafejlődött az egyéves szintre. Gügyögött, ahogy a kissrác tette, közölte, hogy őt úgy pelusozzuk be, ahogy a kisfiúval teszik, meg ilyenek.

A hajam égnek állt, mert ez a viselkedés nem igazán akart megoldódni, és így ment hetekig, sőt, igazából egészen addig, amíg véget nem ért a bölcsődei életünk.

Közben persze kiderült az is, hogy terhes vagyok, így még inkább rettegve gondoltam arra, hogy ha a bölcsiben néhány órás összezártság egy egyévessel ilyen hatással van a lányomra, akkor mi fog vele történni akkor, ha egy újszülöttel kell majd együtt élnie?

Aztán beköszöntött az ősz, és vele együtt az óvoda is. Bő másfél hónap után azt hiszem elmondhattam azt, hogy a leányzó megszeretett oviba járni (ha erről olvasnál bővebben, kattints ide). És tényleg nem tudom megmondani, hogy azért-e, mert csupa ilyen dolgot lát az ovis társaitól (pl. látom, hogy a három-négy éves gyerekek szájában nap közben is cumi van, illetve tartják a lábukat a szülőknek, hogy azok vegyék le róluk a cipőt, stb-stb.), vagy azért, mert a pocakom látványos növekedésével egyre többször beszélgetünk a kislánnyal arról, hogy hamarosan egy baba érkezik közénk, de a lányom látszólagos szellemi színvonala mélyrepülésben van hetek óta. Elfelejtett például levest enni, de tényleg, olyannyira csúnyán eszik, hogy nézni sem bírom azt, ahogy tartja a kanalat és folyik szerte szét mindenhova a lé. Nap nap után találok az ovis szekrényében becsomagolt bugyit, hiszen sokat pisil be, és ez itthon is mindennapossá vált. Mindenért úgy kell könyörögni neki, mert közli, hogy ő ezt nem tudja egyedül megcsinálni, és amúgy is az alaphangneme a nyekergés lett, ami már bántja a fülemet.

Mondják az okosok, hogy igen, ezekkel számolni kell, ha ilyen nagy változások történnek a gyerekünk életében, mint például, hogy ovit vált, vagy kistesója érkezik. De hát könnyű ezt mondani, és hát mennyivel nehezebb együtt élni egy ilyen fajta visszaeséssel. Főleg, hogy a kistesó érkezése még majd három hónap múlvára várható. És sejtem, hogy akkor jön majd az igazi fekete leves.

Szóval igyekszem mélyeket lélegezni, sokat beszélgetni a kislánnyal arról, hogy mi várható és hogy mit várok el tőle majd a baba érkezése után. Közben pedig bőszen imádkozok magamban, hogy ennél nagyobb visszafejlődésben ne legyen részünk, és a három és fél éves lányom ne akarjon majd szopizni, ahogyan azt majd a tesójától látja.

 

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂