Ezen a héten helyreállt a lelki békém, hihetetlen, de az ember tényleg borzasztó gyorsan tud alkalmazkodni a változásokhoz. Közben kijárási korlátozásokat vezettek be, és a betegek és halottak száma is elkezdett nőni nálunk, és a világban is.
A hétfői nap több szempontból is csodaszámba ment. Azzal kezdődött a napunk, hogy K. 8-ig aludt. Jó, egy kicsit ferdítettem, hiszen valamikor hajnal 6-kor bemászott közénk az ágyba, ott mocorgott egy kicsit és magyarázott, de aztán elnyomta végül az álom. Így sikerült majdnem 8-ig aludnia az egész családnak. A következő meglepetés az volt, hogy amikor felhúztuk a redőnyöket, azt láttuk, hogy havasak a tetők és nagy pelyhekben hullik a hó. Március 23-án.
Üdv havazás, jobb később, mint soha.
K. első kérdése az volt, hogy szánkózhat-e. Néha őszintén megdöbbenek, hogy milyen memóriája van a gyereknek, hiszen december elején esett utoljára a hó, és akkor szánkóztak a bölcsiben. Félelmetes a kölyök.
A második mondata pedig az volt, hogy ő a bölcsibe szeretne menni. Apával hosszas mérlegelés után végül úgy döntöttünk, hogy mindannyiunk érdekében elengedjük. Tudom, hogy sokatok nem ért velünk egyet, de úgy gondolom, hogy a jelen helyzetben mindenki annyi áldozatot hozzon meg, amennyi neki még belefér. Mi ezen kívül valóban nem járkálunk sehova, boltba is csak heti egyszer megyünk, azt is egyedül, nem találkozunk a rokonainkkal stb-stb. Illetve a bölcsődében folyamatosan fertőtlenítenek, ahogy minket hazaküldtek anno egy kis köhögés miatt, biztosan tudom, hogy másnál is így tesznek. De Apának dolgoznia kell, nekem is megvan a magam dolga, de ami talán a legfontosabb, hogy amíg kihúzhatom azt, hogy a gyerekem gyerek legyen, addig hagyni fogom.
Délutánrá már akkora lett a hó, hogy Apa elővette a szánkót és kimentünk a rétre. Először tudtam értékelni azt igazán, hogy ennyire vidéken lakunk, hiszen kint voltunk majdnem egy órát, és ez idő alatt emberrel nem találkoztunk.
Kicsit kényelmetlenül is éreztem magamat, hogy a lányom hangosan kacag a pusztában, míg mindenki begubózva ül otthon, de azért én meg már ezt érzem túlzásnak, hogy az emberek tényleg, még itt sem teszik ki a lábukat otthonról.
A kormány ma újabb gazdasági csomagokat jelentett be, bővítették azoknak a körét, akiknek nem kell adót fizetniük, és többek között meghosszabbították a vészhelyzeti idő alatt lejáró gyed-gyes státuszokat.
Kedden Apa vállalta, hogy egy-két kollégája által összedobott pénzből elmegy bevásárolni, és az adományt elviszi egy kórháznak. Azt hiszem az állapotokat hűen tükrözi az, hogy Apa szerint majdnem elsírta magát a nővér, aki átvette a csomagokat.
Amúgy Apa szerint is teljesen ki van halva a város. Láttam egy videót, amit állítólag hat óra leforgása alatt filmeztek le Budapest fő nevezetességeiről, és embert nem láttam rajta. Döbbenetes volt.
Ami még ennél is jobban kiakasztott, az az, hogy a helyi közösségi oldalon valaki megosztott egy videót, állítólag Indiában készült, és a lényege az volt, hogy a hatóságok bottal verték azokat az embereket, akiket kint találtak az utcán. Mindezt úgy, hogy a posztoló követendő példának állította be ezt a fajta hatósági intézkedést. Tényleg kezdem úgy érezni, hogy az emberek nagy többségének teljesen elszállt az ítélőképessége. Pont azt beszéltük egy barátommal, hogy ez a rengeteg ember, aki most habzó szájjal szíd mindenkit, aki ki meri tenni a lábát, dolgozni megy, bevásárolni megy, dolgára megy, mit fog szólni akkor, amikor majd nem lesz állása, ha majd leáll az egész gazdaság, és nem lesz kitől és miből bevásárolni. Úgy gondolom, hogy ők fognak a legjobban megdöbbenni, hogy a hetekig tartó „semmittevésnek” milyen következményei lesznek. Mondom ezt úgy, hogy tényleg támogatom, hogy az emberek minél kevesebbszer lépjenek interakcióban a másikkal.
A szerda és a csütörtök gyakorlatilag eseménytelenül telt. Már, ha azt nem számítjuk, hogy a kislány megint meg van teljesen kergülve. Nem tudom, hogy a frontok vannak rá ilyen hatással, vagy pedig a mindenhonnan áradó feszkó jön ki így rajta….
Elkezdtünk készülni a húsvétra is, bár szinte biztosra veszem, hogy a húsvét idén, a klasszikus értelmében elmarad.
Sajnálom nagyon, hiszen a karácsony után a második kedvenc ünnepem. Csütörtökön azt hallottam a kormányinfón, hogy azzal számolnak, hogy a járvány itthon júniusban-júliusban fog tetőzni. Az azért nagyon keményen hangzik. És nem is igazán értem, hogy most mi a terv? Hogy mindenki stayathome nyárig? Mindazzal együtt, hogy abszolút érzem ennek a szükségességét, én nem tudom, hogy ezt, hogy lehet majd kivitelezni. Az emberek, főleg kisgyerekkel nem fognak otthon maradni és este hétkor tapsikolni, meg szívecskéket az ablakukba ragasztani még hetek múlva is. Nekem még egyelőre nincsenek elvonási tüneteim, de nem gondolom, hogy hosszú távon ki lehet ezt bírni pszichés sérülés nélkül. Gondolok itt ismételten a gyerekekre.
A péntekre virradó éjszakánk nagyon kaotikusra sikeredett, K. vagy hétszer volt fent és valamikor hajnal 5 körül bemászott hozzánk az ágyba. Nem volt erőm visszatessékelni a helyére, hiszen már legalább hatszor voltam bent nála, és próbáltam a helyén marasztalni. Ezek után bő egy órán át ölelkezni akart, meg simogatott, végül elnyomta őt az álom, természetesen az én párnámon feküdt kb. keresztbe, de valahogy én is vissza tudtam aludni és ¾ 8-kor a kapucsengőnkre keltünk. Amikor pedig kinyitottam a telefonomat az első hír, ami szembejött velem az az volt, hogy elrendelték a kijárási korlátozást. Magunk közt szólva ez az egész egy vicc. Kb. ugyanúgy csinálhatsz mindent, mint eddig, csak kerülni kell a csoportosulást. Ahogy nézegettem, meg hallottam a híreket, Budapesten 60-70 %-kal már visszaesett a forgalom, a BKV járatok kihasználtsága 1/10-re esett, szóval az emberek eddig is tartották az önkéntes karantént, most talán csak hivatalossá tették. Amúgy 3.28-tól 4.11-ig, vagyis két hétre jelentették be.
A hétvége arról szólt, hogy szinte egész nap kint voltunk a levegőn.
A kislány rengeteget csúszdázott, trambulinozott, elővettük a bicikliket és felfedeztük a lakhelyünket körülvevő, erdős területeken futó földutakat.
Annyira békés kint lenni a természetben.
Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy visszanyertem a hét végére a mentális erőmet, úgy érzem sikerült megszabadulnom a napokig rajtam ülő letargiától. Persze abban is biztos vagyok, hogy az elkövetkező hetekben (hónapokban?) még jó párszor leszek magam alatt, de igyekszem megőrizni a pozitív hozzáállásomat és nem hagyni, hogy maguk alá gyűrjenek a negatív események.
Folyt. köv. itt.
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
