Ez a hét is körülbelül ugyanúgy indult, mint bármelyik másik az elmúlt hónapokban. Bevittem reggel a kislányt a bölcsibe, és mentem tovább a dolgomra. Még csak nem is sejtettem, hogy olyan dolgok fognak történni körülöttem, amik biztosan benne lesznek a majdani történelem könyvekben.

Hétfőn még a körmösömmel csacsogtam, elmeséltük egymásnak, hogy mi történt velünk az elmúlt egy hónapban, hogy milyen munkahelyi terveink vannak, amikor is egyszer csak azt mondta, hogy egyre több helyen olvassa azt egy masszőr-csoportban, hogy sorra mondják vissza a vendégek az időpontot, és hogy nem igazán tudja, hogy ő most merre induljon tovább, hiszen éppen több állása is van, és valamelyiket fel kéne adnia. Megmondom őszintén, kicsit meglepődtem ezen, beszélgettünk is pár mondatot a vírusról, de csak úgy érintőlegesen. Ekkor még fel sem merült bennem, hogy pár napon belül már gyakorlatilag másról sem fogok tudni beszélni, mint erről a betegségről, vagy olyan dologról, ami ehhez kapcsolódik.

Másnap, március 10-én, a húgommal és anyuval találkoztunk egy budapesti plázában, kávéztunk és vásárolgattunk, és mivel ekkor már egyre több helyről lehetett hallani, hogy országokat zárnak le, közöltem anyuval, hogy úgy döntöttem, hogy én valószínűleg nem fogok vele tartani az áprilisban tervezett utazásunkra, mert nem kockáztatnám meg, hogy kint ragadjak a gyerekem nélkül. Később egy barátommal beszélgettem arról, hogy ő, mint masszőr egyelőre nem érez visszaesést a vendégei körében, de mivel már megjelent a vírus itthon is, aggódik az idős szülei miatt.

Szerdán jött az első bomba, a kormány veszélyhelyzetet hirdetett. A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy például az egyetemeknek át kellett állniuk a távoktatásra, és hogy betiltották beltéren a 100 főnél, kültéren az 500 főnél nagyobb létszámú rendezvények megtartását. Emlékszem, amin jót mosolyogtam (kínomban), hogy a templomi miséket viszont továbbra is engedélyezték. Hm… Ami még a fejemben kavargott, hogy több színházjegyem is volt az elkövetkező hetekre, és azon gondolkodtam, hogy vajon hány fős is a terem, el fogok-e tudni menni. Aztán gyors fejszámolást követően arra jutottam, hogy nem, biztosan minden színházterem több, mint 100 férőhelyes, de a veszélyt, vagy a problémát még mindig nem különösebben érzékeltem. Viszont érezten valami mást: valami mérhetetlen negatív hullámot, ami áradt már mindenhonnan felém, így úgy döntöttem,hogy elindítom a #napipozitív rovatot. Elég nagy sikere lett.

Photo by cottonbro from Pexels

Csütörtökön arról beszélgettem egy barátommal, hogy vajon mi lesz a színházjegyeinkkel, hiszen azt lehetett olvasni a neten, hogy bizonytalan ideig elhalasztják az előadásokat, de addig arra kérnek mindenkit, hogy legyenek türelemmel. Elindult egy mozgalom is, ami arra kérte az embereket, hogy ne váltsák vissza a jegyüket, ezzel is segítve szegény előadóművészeket. Már akkor is arra gondoltam ezt olvasva, hogy bármennyire is rajongok a színházakért, és színészeinkért, de vajon a moziban a jegyszedő kislányt, vagy a bezáró szállodák recepciósát ki, és milyen formában fogja támogatni?

Végül elérkeztünk március 13-ához, ami mily meglepő, de ráadásul még péntekre is esett. Nos, be is „váltotta” a hozzá fűződő hiedelmeket. Pocsék egy nap volt! És nem mellesleg a szülinapom is. Senkinek nem kívánok ilyen napot. Kezdődött azzal, hogy a kislány tiszta hülye volt kora reggel, már veszekedni kellett vele. Aztán ahogy megérkeztünk a bölcsibe, kijött az egyik vezető, hogy jaj, hát miért vagyunk itt, hiszen a gyerek köhécsel (azóta köhög kb. amióta bölcsibe járunk) és hát helyzet van, pánikolnak a szülők és nem engedhetik be a gyerekemet amíg a legkisebb jelét is mutatja betegségnek. A legborzasztóbb az volt, hogy ott álltunk a már félig átöltöztetett gyerekkel, akinek után 2 órán át kellett magyaráznunk, hogy miért nem mehetett be a többiek közé játszani. Később egy barátom hívott fel felköszönteni, majd közölte, hogy le kell, hogy mondja a korábban megbeszélt szülinapi vacsorámat, mert szerinte elkapta a vírust, mert fáj a tüdeje…. Kb. a nap közepére totális letargiába kerültem, még Apát is megkértem, hogy mondja le az asztalfoglalásunkat, semmi kedvem nem volt ünnepelni. Olvastam a híreket, ahol felháborodott emberek követelték az összes iskola, óvoda bezárását, én meg azon kattogtam, hogy mi a jó istent fogok csinálni hónapokig a gyerekemmel itthon, ha valóban bezárják az intézményeket. Végül a kormány este meghozta a döntést, elrendelte az iskolák bezárását. Én pedig úgy döntöttem, hogy a szülinapomat átteszem március 31-re, hátha addigra visszaállnak a dolgok a normális kerékvágásba… Én naív….

Időközben folyamatosan nőtt a betegek száma, itthon is, és Európában is, az olasz helyzet pedig egyre inkább katasztrófálisnak tűnt. A hétvégén bejelentették, hogy bezárnak itthon az óvodák és a bölcsődék is. Apáéknál is elrendelték a home office-t, és mivel a kislány még mindig köhögött, úgy döntöttünk, hogy hétfőn meg sem próbáljuk bölcsibe vinni a kislányt, ami magán intézményként még nem csukta be a kapuit.

A helyzet pedig idővel még kilátástalanabb lett…..

Folyt köv. itt.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂