Az okosok szerint a magam 35 évével az Y generáció tagja vagyok, (az 1980 és 1995 között születetteket sorolják ide) és mint ilyen, digitális bennszülöttnek számítok (vagyis testközelből és fiatalon tapasztaltam meg a modern technika fejlődését, így az az életem részévé vált).
Valójában a saját korosztályomat nagyon szerencsésnek tartom. Egyrészt mert nem idegen számunkra a mai modern technológia világa, másrészt pedig, mert mégsem ez az életünk.
Visszagondolva, – főleg a mai példákat elnézve – csodás gyerekkorom volt. Bár gimnazista koromig a szabadidőm nagy részét a sport tette ki, mégis társaságban voltam, fejlődött a jellemem, és ami még fontosabb, egy életre szóló barátságot is köszönhetek ennek. Amikor abbahagytam a sportolást, a rám szakadt rengeteg szabadidőmet szintén barátokkal töltöttem, órákat voltunk képesek buszmegállókban tölteni, vagy éppen plázázni, ettük a kis szendóinkat, miközben vihogtunk a barátnőkkel mindenen, vagy éppen vigasztaltuk egymást, ha erre volt szükségünk.
Én már akkor sem értettem meg sem a bátyámat, sem a húgomat, akik képesek voltak órákon át a számítógépet nyomkodni, játszani rajta hajnalig, chat-elni vadidegenekkel, meg iwiw-en ismerősöket hajkurászni. Nyilván, ha nem volt más dolgom, én is beültem a gép elé és játszottam órákon át, de sosem dobtam volna ezért egy személyes találkát.
Aztán elkezdődött a nagy betűs ÉLET, a munka, később e mellett a fősuli, és elkezdtem azt érezni, hogy a világ elmegy mellettem. Hogy kimaradok dolgokból. Hogy lemaradok dolgokról. De ellenálltam. Az egyre jobban szűkülő baráti köröm is hasonlóan gondolkozott, így nem éreztem magamat egyedül.
Aztán megismerkedtem a férjemmel. Egy IT-sal 😀 Akinek már 8 éve is hiper-szuper okos telefonja volt, mindig mindent azonnal meg tudott nézni, le tudott check-olni, utána tudott járni. Ilyen ember mellett minek kellett volna haladnom a korral? 😀 Rendszeresen hangoztatta, hogy „Vegyél már okos telefont!”, „Analóg vagy egy digitális korban!”, „Miért nem lehet téged mindig elérni, ki az a hülye, aki még sms-t ír??” De én csak nevettem rajta.
Kicsivel később, nagy lépésnek számított tőlem, hogy rájöttem, hogy ha képezni akarom magamat, akkor a Facebook egy remek lehetőség erre. Angol csoportok oldalait kezdtem nézegetni, recepteket, satöbbit, aztán nem is tudom hány évvel ezelőtt jött egy változás, aminek köszönhetően már nem lóghattam csak úgy az oldalon, muszáj volt regisztrálnom. Komoly aggályaim voltak ez ügyben, nem akartam, hogy bárki elkezdjen bejelölgetni ismerősnek, így álnéven tevékenykedtem eleinte.
Három évvel ezelőtt újabb mérföldkőhöz értem el, lett egy okos telefonom. Mobilnettel! Vow! Persze, hogy elkapott a gépszíj, bár nem mondom, hogy komoly függőségem alakult ki, de jóval több időt lógtam a neten, mint szerettem volna.
Végül bő két évvel ezelőtt megszületett a lányom. Jött a bezártság, az egyedüllét. Baromira örültem, hogy van telefonom, meg Facebook-om, meg messenger-em, meg viber-em, amin tudom tartani a kapcsolatot a külvilággal. Meg megnézni gyorsan, hogy mi a teendő, ha a gyerek sárgát fosik és furi darabok vannak benne (jaaa, hogy az az anyatejtől van!).
Nálam itt kb. ki is merül az okoskütyük világa, ennyire van kapacitásom, ennyire van igényem. Hogy kapcsolatot tudjak tartani a külvilággal!
A férjemnek gyakorlatilag minden átlagos okoskütyüje megvan, kedves egészségére.
Amit még közösen használunk és nagyon szeretek, az egy robotporszívó, amit a férjem a telefonjáról is tud irányítani, nekem is feltette az applikációt, (ha ez a neve) de kértem, hogy törölje ki, mert folyamatosan csak jöttek az üzenetek, ráadásul kínaiul és halálra idegesített.
Amíg nem kerestem rá, hogy milyen kütyük vannak, gőzöm nem volt róla, hogy van már okosöv, okostükör, okostojástartó.
Nekem nincs okosórám, se okosmérlegem, se okoslámpám, se okosfülhallgatóm, a telefonomon nincsenek fogyókúrás, meg edzést segítő applikációk. Megvagyok ezek nélkül.
Viszont van egy nagyon okos gyerekem, aki mindig le akarja nyúlni a telefonomat, de nem hagyom neki. Kéri, hogy kapcsoljam be a tévét, de csak azért, hogy a zenéi szóljanak (mozgó kép nélkül).
Imád kint rohangálni, meg bogarakat nézni, meg festeni, meg zenélni, meg ugrálni, mint egy bakkecske. Én meg imádom, hogy ennyire gyerek!
Ha arra gondolok, hogy a kislányomnak milyen gyerekkort kívánok, csakis olyat, mint amilyen az enyém volt. Kevés kütyüvel, de annál több baráttal!
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
