Vártam is, meg nem is, féltem is tőle, meg nem is, de hát mindez nem számít, hiszen a szeptember olyan hirtelen itt termett, hogy én csak pislogni tudtam, és máris óvodás nagylány lett az én kislányomból.

Viszlát bölcsi!

Szerencsés helyzetben voltunk, hiszen a bölcsi egész nyáron nyitva tartott, és kétszer egy hét szünetet leszámítva a leányzó végig tudott járni a szeretett bölcsis nénihez, és a jól megszokott barátok közé. De borzasztó gyorsan elrepült ez a nyár, és tényleg az augusztus 20-i hosszú hétvégén döbbentem csak rá, hogy van még egy hét a bölcsis életünkből, aztán le kell zárnunk egy szakaszt az életünkben (a búcsúmról a bölcsitől itt olvashattok).

Több hozzáértő is javasolta, hogy amennyiben megengedhetjük ezt magunknak, hagyjunk a gyereknek egy hét szünetet a bölcsőde és az óvoda között, ezzel is segítve őt a váltás elfogadásában. Szóval így is tettünk.

Ráhangolódás az ovira

És jól is jött ki a lépés, hiszen a kislány pont szeptember első hetében töltötte be a hároméves kort, így szülinapi hetet tudtunk tartani, és tényleg ezt a pár napot sikerült úgy eltöltenünk, hogy az minden értelemben csak a kislányról szóljon.

Közben persze sokat beszélgettünk arról, hogy milyen lesz majd az óvodába járni, hogy mi lesz az új jele, hogy hogy hívják majd az új óvónénit, és hogy amúgy is, milyen remek, hogy már ilyen nagylány, hogy óvodába járhat.

A szünet során az egyik nap pont az ovi felé volt dolgunk, így megkértem Apát, hogy kanyarodjunk már arra, hagy nézhesse meg K., hogy hova is fog majd járni. Ez az érdeklődésfelkeltés nálunk a bölcsivel kapcsolatban is bejött, annyira sokat meséltünk neki arról, hogy milyen buli is lesz majd oda járni, hogy ő maga kérte, hogy nézzük meg a helyet, és miután ez megtörtént, alig várta, hogy újra mehessen.

Az első találkozás!

Mázlink volt, mert hála a jó időnek kint voltak a gyerekek, így amikor megláttak bennünket, hogy kukucskálunk befelé, az egyik pedagógus már jött is felénk, és miután elmondtam, hogy kik vagyunk, széles mosollyal az arcán nyitotta is ki nekünk a kaput (előtte persze megkért, hogy vegyek fel maszkot, de hát úgy néz ki lassan már a szabad levegőn sem lehetünk e nélkül).

A kislány nagy lendülettel ment be a kapun, de aztán hirtelen megtorpant, gyorsan átölelte mindkét combomat, és onnan mérte fel a terepet. Nem voltam meglepődve, általában ez szokott lenni a forgatókönyv idegen helyeken. Ácsorogtunk így egy-két percet, aztán szerencsére túl nagy volt a csábítás a sok-sok gyerekkel és a számára vadiúj játékokkal, így szép lassan körbe tudtuk sétálni az udvart. Megcsodáltuk a nagy libikókákat, a hintákat, a csúszdát, a mászóvárat és az udvar végén még egy nagy trambulint is láttunk, amiben gyerekek ugráltak.

Gyorsan bemutatkoztunk a leendő óvónéniknek, akik közül a fiatalabb egy chilei leányzó, ő fogja angolul tartani a foglalkozásokat a kiscsoportosoknak. Gyakorlatilag semennyire nem beszél magyarul, így tényleg bízom benne, hogy a kislány eddigi angol tudása még gyorsabb iramban fog fejlődni.

Alig tíz perc elteltével K. belevetette magát a játékok közé, legjobban a mászóvár tetszett neki, amin körülbelül tízszer mászott fel, és csúszott le a csúszdáján egymás után. Közben én megbeszéltem a rangidős óvónénivel, hogy kb. miképp tervezzük az első óvodás hetünket, majd K. bánatára búcsút kellett intenünk az ovinak.

A maradék pár napban tovább folytattuk a szülinapozást, jöttek barátok, rokonok felköszöntetni a kisasszonyt, akiknek büszkén mesélte, hogy ő bizony már olyan nagylány, hogy óvodába jár.

Majd végül eljött a nagy nap, a hétfő.

Folyt. köv. itt.

Itt pedig az óvodaérettség jeleiről olvashattok.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂