A minap pont a családom fejéhez vágtam, hogy én egy olyan béketűrő, nyugodt ember voltam pár évvel ezelőttig, hogy ha valaki meghallotta, hogy felemelem a hangomat, már azt hitte ég a ház.

Ma pedig már ott tartok, hogy szinte nem telik el úgy nap, hogy ne kiabálnék, vagy ne idegeskednék valamin.

Hogy hova lett a régi, híres béketűrésem?

Egyszerű a válasz: gyerekem lett, és ezáltal az egész életem a feje tetejére állt.

Alapjáraton én egy nagyon kényelmes, derűs, az élni és élni hagyni elvet követő ember vagyok. Ebből a komfortzónámból zuhantam ki, amikoris gyerekem lett.

Rámszakadt a hatalmas felelősségen kívül a folyamatos fáradtság, kialvatlanság, no és persze az az érzés, hogy soha nem vagyok elég jó. Mindez önmagában is szerintem elég ok arra, hogy az ember elveszítse a jófejségét.

De még tovább megyek.

Akárki akármit mond, egy gyerek felnevelése nem tesz jót az ember idegrendszerének. Vagy legalábbis egy olyan habitusú gyereké, mint az enyém, biztosan nem. Tudjátok, hogy imádom, szeretem őt, de az egykor híres hidegvéremet, és az alapjáraton 100/60-as vérnyomásomat a másodperc tört része alatt tudja feltornászni az agyvérzés közeli állapothoz.

Ezt amúgy az apukájától örökölte, ő képes még erre a bűvészmutatványra.

Szeretném nektek elmesélni egy átlagos reggelemet, csak hogy értétek miről is beszélek.

Van az úgy, hogy az ember lánya szeret aludni. Én meg különösen szerettem.

Photo from Pixabay

A múlt idő oka az, hogy mióta gyerekem van, azóta nem alszok jól. Hiába fekszik a kislány a másik szobában, úgy ki vannak élesedve az érzékeim, hogy minden egyes köhintésére, minden egyes fordulására felriadok, és készenlétben várok, hogy be kell-e mennem hozzá, vagy fekhetek-e vissza. Aztán valamikor reggel hat és 7 között (a reggel hat inkább a hétvégékre jellemző) meghallom azt a bizonyos hívószót:

 „Anya!!!”

Először csak egy elfojtott suttogás jön ki a gyerek száján, majd ez egyre erősödik, és csak hív:

„Anya, gyere anya!”

Ilyenkor, leginkább hétvégente, már felszakad belőlem a sóhaj, hogy

 „a jó büdös francért nem tud ez a gyerek 9 óránál többet aludni, amikor a WHO is megmondta, hogy egy két és fél éves gyerek éjszakai alvásigénye tizenegy óra!”

Sebaj, én gyerekem, el kell őt fogadnom ilyennek. Szóval bemegyek hozzá, közli, hogy be akar jönni picit az ágyunkba. Persze gyerekem, gyere nyugodtan, de vegyük le a hálózsákodat. Ilyenkor már kezdődik a harc, hogy

„Majd én akarom anya levenni!”

 „Biztos, hogy ne segítsek?”

 „Biztos, én akarom egyedül levenni!”

Jól van cseszd meg, akkor vedd le egyedül. Visszabotorkálok az ágyba. Eltelik fél perc, gyerek sehol. Majd megint megszólal a cérnavékony hang:

„Anya, segíts lehúzni cipzárat!”

Hát persze, hogy segítek. Kit érdekel, hogy fél perce elhajtott, de hát ott kell lennem, ha a gyereknek szüksége van rám. Szóval visszamegyek, lehúzom a cipzárját, elkezd kimászni az ágyából, mondom neki, hogy majd jöjjön, az ágyban találkozunk, és megint csak bezuhanok a takarók közé.

Újabb fél perc telik el, és mivel a gyerek sehol, már tudom, hogy nem sokáig fekhetek.

„Anya, nem találom Zsezsét, anya segíts megkeresni Zsezsét!”

Igazából ilyenkor már magamra haragszok, tudhattam volna, hogy a nyamvadt zsiráfja nélkül egy tapodtat sem tesz, én voltam a marha, hogy nem ellenőriztem le, hogy a kezében van-e.

A fenti jelenet cikra egy perc alatt zajlott le, háromszor keltem ki az ágyból, de még nem hagyta el egy hangos szó sem a számat.

Végre bebújik a kislány is mellém, és elkezdődik a haddelhadd.

Énekel, beszélget, leveszi a zokniját, megszomjazik, gyomron rúg, felhúzza a szemhéjamat, mellbe vág.

Belül már zokogok. Apa alszik. Vagy legalábbis úgy tesz. Megteheti, engem nyúz a gyerek.

Újabb ének, kiveri a fogamat, először lovagol rajtam, majd csúszdának használ…

Igazából én vagyok a hülye, hogy minden áldott nap azt hiszem, hogy majd pont az én gyerekem fog csöndben lenni akárcsak három percre is, és fekszik majd mozdulatlanul, jólnevelten (csak jelzem, állítólag a bölcsiben képes erre).

Amikor megszólal Apa ébresztője hálát rebegek, hogy felkelhetünk.

Photo from Pixabay

Nincs még 7 óra, de a lelkem már zokog. Szerencsére a gyerek már tök önálló, így leveszi a pizsijét egyedül, kiválogatja magának a ruháit, és szépen fel is öltözik egymagában. Ez már egy nagy előrelépés, legalább ezen nem kell cirkuszolnom vele. Hogy lila nacit piros fölsővel vesz fel amíg én nyugiban pisilek és mosakodok? Kit érdekel?

Már olyan gyors a gyerek, hogy én még nem is végzek a reggeli toalettemmel, de ő már leér a konyhába, hallom, hogy nyitogatja a hűtőt, pedig ezerszer elmagyaráztuk az Apjával, hogy nem teheti meg. Ezeregyedjére is kinyitja. Mit lehet ilyenkor tenni? (A kérdés költői volt.)

Leérek én is, előkészítem a reggelijét, közben Apa főzi a kávét, ezer hála érte, legalább valami jó is van a reggelben. Amíg nem hat a kávé agyhalottként nézem ahogy a gyerek eszik, ahogy minden falat után inni kér, közben énekel, be nem áll a szája, és persze ugrál a székben. Közben magamban morfondírozok, hogy

„édes Istenem, az anyákban miért nem termelődik az az anyag, ami miatt a gyerekeknek ennyi energiája van?”

Végzünk a reggelivel, mondom a kislánynak, hogy irány pisilni, fogat mosni és öltözni. Elrohan. Én még odáig sem jutottam el, hogy a mosogatóba tegyem a tányérját, de már hallom, hogy valamelyik játékával játszik.

„Miért, oh miért?”

Kezdődik az alkudozás, csak ezt a puzzle-t hagy rakja ki, csak még ezt a könyvet hagy olvassa el… Ha az idő engedi, engedem én is, hát mégiscsak gyerek, lételeme a játszás.

De van, hogy az idő szorít, és nincs idő ilyen marhaságokra.

Valahogy eljutunk a fürdőszobáig, van, hogy a lábán, vagy hogy négykézláb mászva és van, hogy én húzom a földön. (ez utóbbira nem vagyok büszke, de könnyebb így, mint felvenni őt, hisz már olyan nehéz)

Jobb napokon a fogmosás és a mosakodás két perc alatt megvan. Rosszabb esetben egy örökkévalóságig tart. Olyan erősen tudja szorítani az állkapcsát, mint egy pitbull. Gondolom más gyereke is képes erre.

Utána jön a pisi kérdés. Csak becsületből ültetem rá, hogy szokja, hogy menjen el wc-re mielőtt elindulunk valahova, de az esetek 99 %-ban megy a hiszti, hogy nem kell pisilnie és nem is pisil. Nem tudom van-e értelme erőltetni, amikor hetek óta nem pisilt be, és magától eljár wc-re.

Photo from Pixabay

Mindezek után jön a reggel fő attrakciója: a felöltözés. Én megint csak morfondírozok:

„Meddig tart még ez a rohadt hideg? Meddig kell még anorákot és kabátot adni a gyerekre?”

Ennél a pontnál már Apa fején is lüktetni szokott az ér. Innentől már átadom neki az irányítást. Az ő gyereke is, szívjon vele ő is.

Még külső szemlélőként részt veszek a huza-vonában, hogy melyik cipő kerüljön a gyerek lábára. De már kezdek lenyugodni.

És amikor becsukódik mögöttük az ajtó, érzem ahogy a béke visszaköltözik a lelkembe. Legalábbis arra a pár órára, amíg nem jönnek haza.

Szóval így indul egy átlagos napom. És amilyen hülye vagyok, ritka alkalmaktól eltekintve, nem cserélném el a gyerek előtti reggeleimre.

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂