És eljött végre a várva várt reggel, a hazamenetel reggele. Legalábbis őszintén remélem.
Ha esetleg nem olvastad, hogy indult a koraszülésem története, először kattints ide!
Ha pedig csak az előző részről maradtál le, akkor azt itt tudod elolvasni.
Megyünk vagy maradunk?
Korán kelek, hat óra körül. Egyrészt az izgatottság miatt, másrészt meg azért, mert már kezdenek feszülni a melleim, hogy egész éjjel nem fejtem. Szóval gyorsan összerakom a kézi fejőt, és sikerül kb. 40 millimétert anyatejet „készíteni”. Ahogy elkészülök, viszem is ki a nővérkéknek, hogy öntsék a többihez. Megbeszélem velük, hogy legyenek szívesek, és tárolják nekem addig a tejet, amíg haza nem indulunk. Rákérdezek, hogy lehet-e már valamit tudni arról, hogy tényleg mehetünk-e. De az éjszakások csak annyit tudnak mondani, hogy még egy picivel növekedett a súlya a babónak (2540 g-nál járunk) és hogy a kisfiú kezelőorvosa még nem került elő. 8-ig tart a műszakja, szóval hamarosan meg kéne, hogy kapjam a zárójelentést, ha valóban mehetünk haza.
Jó néhány perce beszélgetek már az egyik nővérkével fesztelenül, amikor rájövök, hogy nincsen rajtam maszk. Vicces amúgy, hogy sem neki, sem nekem nem tűnt fel eddig. Ezek szerint még az a természetes számunkra, hogy látjuk egymás arcát. Ez azért jó hír. De én mégis zavarba jövök. Úgy érzem mintha valami bűnt követtem volna el, hogy merek itt a koraszülött osztály kellős közepén ember módjára létezni. Szabadkozni kezdek, de ő csak fáradtan legyint, hogy ne érezzem rosszul magamat. Én azért visszasietek a szobámba, nehogy más meglásson, és esetleg megregulázzon itt engem.
Én azért úgy készülök, hogy mehetünk haza
Bármennyire is nem kaptam biztos választ azzal kapcsolatban, hogy ma kiengednek-e bennünket, én azért pozitív vagyok, és elkezdem összepakolni a cuccaimat. Apa is már érdeklődik, hogy mit, hogy tervezzen, de egyelőre nem tudok neki mit mondani, csak annyit, hogy tervezzen úgy, hogy miután kirakta a kislányt az oviban, jön értünk.
Megérkezik a (remélhetőleg) utolsó reggelim. Hát még ilyet! Egész emberi kosztot kaptam! Lehet ez valami ünnepi kaja? Kalácsot hoznak nekem, és egy muffint, vajjal és mézzel. El sem hiszem. Két pofára tömöm be, ez tényleg jóízű végre.
Miután jóllaktam, és mindent bepakoltam a táskámba, még visszadőlök olvasgatni kicsit. De nem marad rá sok időm, mert kopognak az ajtón, és bejön a doktornő.
Meg van a zárójelentés!
Izgulok picit, hogy mit fog mondani, de szerencsére nem hagy sokáig kétségek között, mert látom, hogy lobogtatja a kezében a zárójelentést.
Beszámol róla, hogy mi és hogy történt a kisfiúval, a születésétől fogva mostanáig. Sok új infót nem hallok, hiszen a csecsemősöktől megkaptam minden tájékoztatást. Elismétli, hogy minden vizsgálati eredménye rendben volt a babának, és hogy annyit kell tennem, hogy a külső talpíveit simogatom a sarkától a kislábujjáig, hiszen befelé állnak a kis lábai. De ez sem nagy gond, valószínűleg sokat feküdt így a hasamban, és idővel, no meg a simogatások által kiváltott reflex szerű ellentartásnak köszönhetően ez el fog múlni. A szeme körüli bevérzésekre is csak annyit mond, hogy a szülés során keletkezhettek, és hogy az ilyen piciknél még sok idő, míg felszívódik a vér. De emiatt sem kell aggódnom, egy-két hét, és nyoma sem lesz.
Néhány jótanács
Megbeszéljük, hogy a kötelező BCG oltáson kívül megkapta a baba a K vitamin adagjait, és hogy legközelebb 1 hónapos korában kell adnom majd neki, de csak, ha kizárólag anyatejes baba lesz.
Kitér még arra, hogy az elmúlt napokban Pregomin tápszert kapott a nyákos széklet miatt, de most már sima Milumil HA start tápszerről írt fel receptet, hogy mostantól használjuk azt. Ha esetleg újra gond lenne a kakijával, akkor írassunk fel a gyerekorvossal újra Pregomint, ha minden rendben van, akkor pedig pár hét múlva, szintén a gyerekorvossal egyeztetve, már kaphat majd normál tápszert. Persze csak ha nem lesz elég tejem és szükséges lesz a kiegészítés.
És még egy utolsó jó tanácsot kapok. A neurológiai vizsgálaton azt vették észre, hogy nagyon jobbra tartja a fejét. Így kéri, hogy erőltessem a hason fektetést ébrenléti állapotban, ezen kívül tegyem át a fejét a bal oldalra amikor lefektetem, illetve arra az oldalra tegyek majd színes, érdekfeszítő dolgokat, hogy magától is abba az irányba akarjon fordulni inkább.
Ezek után jó egészséget kíván mindkettőnknek, én pedig hívom is Apát a jó hírrel, majd írok anyuéknak is, hogy juhéé, szabadulhatunk!
Búcsú a kórháztól és a dolgozóktól
Mivel Apa 9 körülre ígéri magát, még fél 9-kor megetetem a picurt. A nappalos csecsemősök is szemmel láthatóan érzékeny búcsút vesznek tőle, amire persze megint majdnem sírva fakadok! Rohadt hormonok, remélem ez a hiperérzékenység nem fog sokáig tartani.
Miután végzek a babával, lemegyek még a terhespatológiára. Visszaviszem a kölcsönbe kapott pizsamát (amit csak a kisfiú szobájában hordtam), illetve megkérem őket, hogy mára még adják be a véralvadásgátló szurit. És a legfontosabb: meg akarok ott is még egyszer köszönni mindent.
Pont az a szülésznő van ott, akinél bő egy hete jelentkeztem, hogy rosszul vagyok, és aki először megvizsgált. Így be is zárult ez a kör, vele kezdtem ezt a kálváriát, és vele is zárom. Örülök neki, megkedveltem őt, nagyon sokat segített. De nem csak ő, tényleg mindenki, akivel csak találkoztam. Próbálok neki is sírás nélkül köszönetet mondani, de csuklik el a hangom, ő pedig kéri, hogy ne hálálkodjak, csak a munkájukat végezték. Én pedig arra gondolok, hogy bárcsak több ilyen lelkiismeretes ember élne ebben az országban. Nem itt tartanánk!
Végre megyünk haza!
Mire visszaérek a PIC-re, Apa is megérkezik a hazamenős ruhákkal és a hordozóval.
A főnővér segít felöltöztetni a kisfiút, és betenni, becsatolni őt a hordozóba. Hálálkodva elbúcsúzom itt is mindenkitől, Apa kezébe nyomom a kisfiút, és elindulunk kifelé a kórházból.
Közben kavarognak a fejemben az érzések és a gondolatok, szó szerint zúg az agyam ettől a rengeteg benyomástól, ami az elmúlt több, mint egy hétben ért.
Miután odaérünk az autóhoz, és Apa is betette a kicsit a hátsó ülésre, elszakad nálam is a cérna, és sírva fakadok. Eddig bírtam tartani magamat. Csak állok ott a mínusz ki tudja hány fokban, élvezem, hogy friss levegő ér, és a nap süti az arcomat, miközben a napszemüvegem alól patakokban folynak a könnyeim. Apa a maga módján, olyan esetlenül átölel, és persze nem érti, hogy mi is a bajom pontosan. Én meg nem érzek erőt magamban ahhoz, hogy kifejtsem neki, hogy ezek a könnyek azért vannak, hogy lezárjanak egy nehéz korszakot, és teret adjanak egy új életnek.
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
