Arra riadok fel, hogy Apáék hazajönnek a sétából, és a kislány fut oda hozzám és lelkesen újságolja, hogy merre jártak, miket láttak. Nagyjából egy órát tudtam szunyókálni, végül is úgy vagyok vele, hogy ez is több, mint a semmi. Nem igazán merek megmozdulni, mert továbbra sem érzem a húzódást, de persze pisilnem kell, így pár perc múlva kénytelen vagyok feltápászkodni a kis komfortos kuckómból. Ahogy felállok, azonnal belémhasít a fájdalom.
Ha esetleg nem olvastad, hogy indult a koraszülésem története, először kattints ide!
Persze, játszunk egy kicsit!
Átkozom magamat, hogy miért is kellett nekem felállnom, de sokáig nem tudom sajnálni magamat, mert a gyerek már ott ugrál körülöttem, és egyre sírósabbá váló hangon kérlel, hogy legalább csak egy kicsit játszak vele. Így végül kiülök vele a konyhába míg megebédel, meg utána játszok vele egy kicsit, de aztán annyira fájok, hogy inkább visszahanyatlok a kanapémra.
De mi lehet a bajom?
Közben anyuék kérdezgetnek egyfolytában, hogy jobban vagyok-e, meg adják a tippeket, hogy mi lehet a gond. Anyu azt is lehetségesnek tartja, hogy kinyílt a méhszájam, és azt érzem. Utána olvasok ennek a lehetőségnek is, de azt írják, hogy ezt nem érzi meg az ember. Húgom, aki szülésznő, ezt megerősíti, miközben ő azt javasolja, hogy fürödjek le meleg vízzel, és ha attól elmúlik a rossz érzésem, akkor nem kell aggódnom, nem igazi fájásokról van szó. Én meg közben felidézem, hogy még előző este lefekvés előtt megint olyan hatalmasakat forgott, rúgott a kisfiú, hogy a szemem gúvadt tőle, és elkezdem bizakodni benne, hogy csak most fordult be a baba úgy istenigazából, és elkezdett csak nyomni valamit, de nagyon.
Baromira nem akarom idő előtt megszülni ezt a kisfiút! Tudom, hogy ilyenkor minden egyes nap sokat számít, főleg a tüdeje szempontjából. Gyorsan megkérdezem húgomat, hogy most mi is a protokoll, betöltött 36. vagy 37. héttől nem számít már koraszülöttnek a kicsi? Gyorsan jön is a válasz, hogy betöltött 37. és minimum 2500 gramm. Én ma töltöm a 35 + 5-öt. Ajjaj. Az idővel nagyon nem állok jól. A legutóbbi ultrahang is több, mint 3 hete volt, és nem is tudnám felidézni, hogy akkor mennyinek mérték a gyereket. Akárhogy is, nagyon-nagyon nem kéne szülnöm még minimum egy hétig.
Egyre rosszabbul vagyok!
Közben egy dolog vígasztal, mégpedig, hogy a kisfiú szokás szerint egyfolytában mocorog, úgy, ahogy szokott, így azt gondolom, vele nincsen semmi gond. Amikor viszont kitolja magát, szinte szó szerint csillagokat látok.
Csöndben szenvedek, valahogy elaltatom a kislányt, és pihenek tovább. Most már ülve is, és fekve is nagyon fáj mindenem. Apa is egyre többször pislog felém aggódva, és kérdezgeti, hogy ne menjünk-e be a kórházba megnézni, hogy minden rendben van-e.
Így délután három óra felé beülök a kádba, elkezdek zuhanyozni, és közben reménykedek, hogy a meleg víz hatására elmúlik végre az alhasamból a fájás. Miután végzek, befekszek az ágyba, és most már jobban odafigyelve magamra, önvizsgálatot tartok. Arra jutok, hogy bizonyos időközönként érzem a húzódást, de az időközök összevisszák. Van, hogy egy perc, van, hogy öt perc, de igazából akkor érzem a leginkább, amikor a kisfiú szemmel láthatóan kitolja magát. Szóval olyan, mintha a méhem, ahogy megfeszül a gyerek mozgására, húzná magával mindenemet.
Irány a kórház! Biztos, ami biztos!
Megkérem Apát, hogy a már a polcra kikészített kórházi cuccomat pakolja be egy táskába, összepakolom még a maradék holmimat, és felhívom egy tőlünk két utcányira lakó házaspár barátunkat, hogy átdobhatjuk-e a kislányt, mert helyzet van.
Fél 5 felé elindulunk a kórházba, minden egyes apró úthibára, kanyarra azt hiszem mindjárt összepisilem magamat a fájdalomtól. Közben nekiesem Apának, hogy ez az egész az ő hibája, hiszen előző nap nagyon felidegesített, és biztos miatta vagyok most ilyen állapotban.
Vasárnap lévén üresek az utak, így alig húsz perc alatt beérünk a kórházba. Ott kicsit megkavarodunk, hogy hova is kéne mennünk, hiszen éppen felújítják a kórházat, de aztán szerencsére könnyen megtaláljuk a bejáratot. Ott megint vakarjuk a fejünket, mert ki van írva, hogy hétvégén, illetve „ügyeleti” időben előzetes covid szűrésen kell jelentkezni, de a megadott helyen nem találunk senkit. Mivel már nagyon nehezemre esik a járás, végül úgy döntünk, hogy nem fogunk tovább keresgélni, hanem visszamegyünk a bejárathoz, lesz, ami lesz.
Mákunk van, mert pont arra jár egy mentős fiú, aki szó nélkül beenged bennünket. A kórház teljesen kihalt, sehol senki, pedig még csak öt óra felé jár az idő. Odavonszorgok a recepcióhoz, elmondom a hölgynek, hogy miért vagyok itt, ő pedig furcsán néz rám, és visszakérdez, hogy most akkor fájásaim vannak-e, vagy sem. Mondom, hogy nem tudom pontosan, szerintem nem, de húzódok egyfolytában és nem vagyok jól. Ő megkérdezi, hogy első terhességről beszélünk-e, mondom, hogy nem, mire közli, hogy akkor tudnom kéne, hogy ezek fájások-e vagy sem.
Nincs kedvem belemenni, hogy azért ez így, ilyen formában nem biztos, hogy törvényszerű, így csak kérem őt, hogy valaki vizsgáljon meg, hogy minden rendben van-e. Kéri a covid ellenőrző papírunkat, mondjuk, hogy az nincsen, mert nem találtunk sehol senkit, ezért ide jöttünk. Megfutjuk még a percekig tartó adminisztrációs köröket, végül nagy nehezen utunkra bocsájt bennünket.
A lift csigatempóban vánszorog fel a 9. emeletre, én pedig egyre idegesebb vagyok. Apa nyugtatgat, hogy nem lesz semmi baj, nemsokára megyünk is haza. Hát, én nem vagyok erről meggyőződve.
A folytatáshoz kattints ide!
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
