Ma is arra a csodás érzésre kelek fel, hogy kialudtam magamat. A végén még igaza lesz anyunak, aki egyfolytában arról győzköd, hogy ne siessek annyira haza és addig élvezzem ki a nyugalmat, amíg itt vagyok, és megtehetem. Tény, hogy ha hazamegyünk, ott nem lesz ki éjszakánként etesse a kisfiút. Meg mivel a leányzó sem egy szobanövény típusú gyerek, biztosan ő sem fog nyugton hagyni.

Ha esetleg nem olvastad, hogy indult a koraszülésem története, először kattints ide!

Ha pedig csak az előző részről maradtál le, akkor azt itt tudod elolvasni.

Az a híres kórházi koszt….

Szóval igen, igyekszem testileg, lelkileg, és idegileg is kipihenni magamat, amennyire csak tudom. De azért nagyon vágyom már haza.

Főleg, amikor behozzák a tálcákon a kórházi kosztokat. Alapvetően semmi gondom nincsen sem a kenyérrel, sem a vajjal, sem a vajkrémmel, sem a kefirrel, de hogy itt reggelire és vacsorára csak ezt kapom, abból kezd baromira elegem lenni.

Ja, bocsánat a retket is nagyon szeretheti itt valaki, mert azt is gyakran szolgálnak fel. Néha adnak paprikát is, ami azért jó, mert a csecsemős szerint azt sem tanácsos enni, mert az is felfújja az embert, és hasfájást okozhat a babának (itt mesélek arról, hogy milyen remek tippeket kaptam még a csecsemősöktől). De, hogy ne csak panaszkodjak, hébe-hóba kapok a négy szelet kenyérhez 2 szem felvágottat is. Persze nehogy valaki téliszalámira meg sonkára gondoljon! Többnyire párizsit adnak, amit már kb. tíz éve tiltólistára tettem az egészséges étkezés jegyében. De az éhség nagy úr, így kétpofára tömöm magamba.

 

Finnyásoknak nem való 

Az ebédről is ejtenék néhány szót. Egy hete gyakorlatilag csakis a húsleves többféle verzióját fogyasztom el, meleg étel gyanánt. Kaptam már csak lét, ettem olyat, amiben voltak zöldségek is, és volt olyan is amiben daragaluska volt.

Egyszer adtak gyümölcslevest is, ami oké, egy dolog, hogy nem szeretem, de éhes voltam, így elkezdtem enni. Hát olyan gyomorégésem lett tőle, hogy azt hittem ott pusztulok el. Az, hogy második fogást nem eszek, azt vállalom, hogy az én finnyásságom miatt van, és leginkább annak köszönhető, hogy nem szeretem a zöldségeket.

Így sajnos nem tudom értékelni sem a spenótót, sem a paradicsomos húsgombócot, a kelkáposztafőzelék szagával ki tudnának kergetni a világból, a kelbimbóéval úgyszintén, és sajnos azt sem szeretem, amikor gombák lepik el a tésztát.

Így visszagondolva erre a hétre, akkor voltam a legboldogabb kaja ügyileg, amikor az első napon „epés” kosztot kaptam a császár miatt, és üres húslét ettem, üres krumplipürével.

De hát már annak is egy hete.

 

Ölni tudnék valami normális kajáért

Eszembe jut a kedvenc steak-ezős éttermem, és már nyúlok is a telefonomhoz, hogy felhívjam Apát, hogy az első dolgunk az legyen, amint kikerülök innen, hogy oda elmegyünk enni.

De rájövök, hogy a tetves covid miatt ez sem lehetséges, és szó szerint könny szökik a szemembe. Éhes vagyok!

Nyafogok egy kört mindenkinek, mire kapom a tippet, hogy hát menjek le a büfébe, ott biztosan tudok enni valami finomat. Több sem kell nekem, már rohanok is, és összefolyik a nyál a számban a sok húsis étel kiírását látva a táblán.

De persze, amilyen az én formám, a büfés csaj gyorsan lehűti a lelkesedésemet, hogy ne a táblát nézzem, hanem azt, ami az orrom előtt van. Még egy rohadt húsos melegszendvicset sem képes varázsolni nekem. Vagy sült krumplit. Vagy bármit, ami melegétel!

Így jobb híján kérek egy rántott húsos zsemlét, és egy másikat, amiből kikandikál a szalámi és a sonka. Egy fokkal jobban érzem magamat, de tényleg csak egy fokkal.

És nem mehetünk haza ma sem…..

Visszafelé a folyosón érdeklődök, hogy az ügyeletben lévő kezelőorvosa a kisfiúnak előkerült-e már a vizitről. Hát, előkerült, de sajnos azt üzente nekem, hogy ma még biztosan nem mehetünk haza. De ha este még tovább emelkedik a gyerek súlya, és az éjszaka folyamán sem történik semmi dráma, akkor reggel 8-kor kiadják nekem a záróját, és mehetünk isten hírével.

Próbálok pozitív lenni és arra gondolni, hogy legalább még egy napot tudok nyugiban, és még inkább alvással tölteni.

De közben a szívem szakad meg, főleg, amikor eszembe jut, hogy 1 hetes a baba, és az apja még nem találkozott vele a szülést követő öt percet leszámítva. Erről meg eszembe jut, hogy pont egy hete ilyenkor már milyen szarul éreztem magamat.

De jó, hogy túl vagyok a nehezén és már látom a fényt az alagút végén. Meg az jut eszembe, hogy milyen jó, hogy gőzöm nem volt arról, hogy mi vár még rám aznap, mert tuti kikészültem volna teljesen idegileg.

Hm, tényleg jó sokszor, ha nem látjuk a jövőt. Egészen más, ha van időnk rágörcsölni, mint amikor ott vagyunk az adott szituban és sodródunk az árral. Például tudom, hogy mennyire rosszul voltam a gondolattól és mennyit aggódtam azon, hogy mi lesz, ha a saját orvosom nem fog tudni ott lenni a szülésemnél. Aztán amikor meg ott voltam a szituban, kisebb gondom is nagyobb volt ennél. De tényleg!

Beütnek a hormonok 

A kisfiúval szerencsére továbbra is minden rendben van, járok hozzá etetni 3 óránként. Abban maradunk a csecsemősökkel, hogy minden második alkalommal szoptatok, utána pedig mivel tápszert kell még mindig kapnia (meg amúgy sincs elég tejem), lefejem, ami van, ők azt összegyűjtik, és az este folyamán odaadják neki. Mindenki odáig van amúgy a kicsiért, és látom a nappalos, már idősebb csecsemősön, hogy valóban érzékeny búcsút készül venni tőle, hiszen már nem fogja látni őt. Én pedig annyira hálás vagyok neki ezért.

Azt hiszem kezd beütni az agyamba valami kisebb fajta hormonsokk. Gyakorlatilag késő délutánra ott tartok, hogy mindenen IS könnybe lábad a szemem. Abszolút nem vagyok ez a típus, szóval tényleg csak a hormonokra tudom fogni.

Hogy eltereljem a figyelmemet az állandó bőgési ingerről (amivel kezdek a saját agyamra menni), inkább gyönyörködöm a saját testem látványában. Mármint élvezem a látványt, hogy végre van újra köldököm és hogy szinte már olyan lapos a hasam, mint szülés előtt volt. Hála annak, hogy 2 napja tudok ember módjára aludni, szemmel láthatóan jó néhány szem körüli ráncom eltűnt.

Ezek szerint akkor még van remény, hogy ha egyszer végre a gyerekeim hagyják, hogy újra napi hét-nyolc órákat aludjak egybe, akkor nem lesz szükségem egy komolyabb ránctalanító kezelésre.

Talán az utolsó esténk a kórházban

Este még egyeztetek Apával, hogy készüljön akkor úgy, hogy reggel 9-re idejön a kórházba. Megbeszéljük, hogy anyósom nálunk lesz egy hétig segíteni. Igazából nem nagyon értem, hogy miben fog tudni segíteni, inkább azt érzem, hogy ez Apának fontos valamiért. Én meg úgy vagyok vele, hogy legalább a kislányt szórakoztatja majd valaki.

Bebújok az ágyba és örömmel konstatálom, hogy a négy napja megkezdett könyvből már csak pár oldal van hátra. Hát, ilyen is rég volt, hogy egy könyvet nem hetekig olvastam, szóval tényleg minden dologban van valami pozitív. De azért holnap már nagyon szeretnék hazamenni!

A folytatáshoz kattints ide!

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂