Azt hiszem, hogy sosem fogom megérteni azt, hogy egy kórházban miért kell az embereket hajnal ötkor kelteni. Főleg akkor, amikor annak semmi dolga. Persze, értem én, hogy úgy vannak leosztva a feladatok, hogy az éjszakásnak még körbe kell járnia, vérnyomást mérnie, egyéb rutin vizsgálatokat megcsinálnia. De a hajnali móka után most kifejezetten jól esett volna, ha nem ébresztenek fel. Így viszont legalább hajnalok hajnalán megtudom, hogy negatív lett a ct-m, és hogy a körülményekhez képest a vérképem sem mutat nagy eltéréseket.

 fancycrave1 képe a Pixabay -en.

Ha esetleg nem olvastad, hogy indult a koraszülésem története, először kattints ide!

Jé, jobban vagyok

Amíg aludtam, lefolyt még némi infúzió egy még erősebb gyógyszerrel. Valamit biztosan csinált, mert a zacskóm szinte tele van, így próbálom rávenni magamat, hogy mielőbb felálljak, és kiürítsem azt. Közben persze átsuhan a fejemen az a perverz gondolat, hogy mi történne vajon, ha nem üríteném ki. Szétdurranna a zacskó?

Elmosolyodom magamban, hiszen az jut eszembe, hogy biztosan jobban vagyok, ha ilyen baromságok jutnak az eszembe. És tényleg, már nem érzem, hogy szét akarna durranni a hasam, és azt sem, hogy több deciliternyi víz lenne a gyomromban. Ellenben. Ahogy elvégeztem ezt a gyors és önkéntelen önvizsgálatot, másra is figyelmes leszek. Méghozzá arra, hogy iszonyatosan fortyognak a beleim.

Ha nem lennék ennyire fáradt és álmos, és nem jártam volna meg a poklot az elmúlt napokban, biztosan jobb reakcióidővel ugranék ki az ágyból. De hát tudjuk, hogy egy nem egészen három napos császár sebbel, ráadásul teljesen legyengülve az ember nem olyan fürge.

Viszlát maradék büszkeség

Így fordulhat elő az, hogy mire lekászálódok az ágyról, mire felkapom a kis tartozékaimat, és mire elérek a mosdóig, már érzem, hogy elkéstem. A sok-sok gyógyszer, amit éjszaka folyattak belém, végre valahára kifejtették a hatásukat, és beindították ismét a bélműködésemet. A baj csak az, hogy időzítőt nem kaptam hozzá, hogy ez mikor fog bekövetkezni, így nem érek el a wc-ig.

Kínomban már röhögök, ahogy végre sikerül lerángatni a használhatatlanná vált bugyimat, és ráereszkedek nagy nehezen az ülőkére (és nem, nem érdekel, hogy ki ülhetett rajta legutóbb, kisebb gondom is nagyobb ennél, de most komolyan). Eszembe jut, hogy a büszkeségemet, mint olyat, én egy életre itt hagytam ebben a kórházban.

Azzal vígasztalom magamat, hogy ennél lejjebb már biztosan nincsen. Ja, de, mégis, amikor egy gyors zuhany után ki kell mennem szólni a recepcióra, hogy ismét történt egy kis baleset, ha lehet még rosszabb, mint korábban.

De még mindig, mindenki annyira kedves velem

Egy rossz szó nélkül, mondhatni mosolyogva hallgatja végig a nővér, hogy mi történt velem már megint. Mondja, hogy semmi gond, mindjárt érkezik a takarítónő, én pedig őszintén sajnálom, hogy betiltották a hálapénzt. Komolyan úgy vagyok már vele, hogy lassan egy éves fizetésemet szétosztanám szívem szerint a kórházi dolgozók között azért, amilyen emberséggel bánnak velem életem legsötétebb óráiban.

A reggeli vizit során beszámolok arról, hogy szuperül hat a gyógyszer, azóta többször is megjártam a wc-t (szerencsére az első eset után mindig oda is érek időben). Az orvosok pedig biztosítanak arról, hogy lassan teljesen rendbe jövők, hogy kis idő még, míg az egész bélhálózatomon átfut a működés, és akkor a puffadástól is megszabadulok. Halleluja.

Irány a fiamhoz!

A történtek miatt a reggeli látogatást a kisfiúhoz ki kellett, hogy hagyjam, de a fél 12-es etetésre feljutok (egy nap négyszer lehet felmenni hozzá, nap közben 3 óránként).

Persze a kontrasztanyag miatt a szoptatás mára is kilőve, pedig ismerve az előzményeket azt mondhatom, hogy csodák csodájára, de némi tejem megindult.

A kisfiú übercuki, és állítólag nagyon jó gyerek, hangját nem lehet hallani. Megetethetem őt tápszerrel, amiért kapok cserébe egy-két mosolyt a fiamtól. Könnybe lábad a szemem, mert eszembe jut, hogy a kislánnyal ennyi kórházban eltöltött idő után már úton voltunk hazafelé. Most meg egyelőre gőzöm nincs, hogy ez mikor történik meg. A koraszülött osztályon is mindenki nagyon kedves velem, és szemmel láthatóan odáig vannak a fiamért. Ismét elönt a hála, amiért ilyen jó kezekben vagyunk mind a ketten. Úgy néz ki a hetem jelszava a HÁLA lesz, mert tényleg szinte mást sem érzek, akármerre járok ebben a kórházban.

Zajlik az élet egy kórházban

Úton visszafelé a saját osztályomra összefutok a dokival, aki műtött. Ő is egyből megismer, és érdeklődik a hogylétem felől. Beszélgetünk pár percet, majd mikor visszaérek a szobámba, szólok Apának, hogy hozzon be nekem néhány szükséges dolgot. Többek között plusz bugyit, betétet, és a kézi mellszívót. Egy héten 3 nap, hétfő, szerda és péntek délután lehet csomagot leadni, így alaposan át kell gondolni, hogy mit, és miből mennyit kérjek.

Kérem, hogy hozzon némi nasit is, bár az étvágyam a nullával egyenlő. Közben megint meglátogat a pszichológus csajszi, elmesélem neki, hogy milyen élményekkel lettem gazdagabb az elmúlt 24 órában. Ő bíztat engem, hogy milyen erős vagyok, és milyen jól viselem. Hát, egyelőre mindennek, csak erősnek nem érzem magamat.

Kapok még némi infúziót, de most már csak a folyadékpótlás miatt, hiszen a hasam továbbra is irdatlanul megy.

Enni meg végképp nem bírok. A mai bevitelem egy fél szelet kenyér, két harapás paprika, 5 kanál gyümölcsleves és két darab háztartási keksz volt. Azt hiszem a nem létező súlyfeleslegemmel nem lesz gondom egy ideig.

Vajon mikor mehetünk haza?

Délután ismét felmegyek a kisfiúhoz. Kérdezgetem, hogy szerintük mikor mehetünk haza, de egyelőre nem kapok konkrét választ. Van, aki szerint akár hétvégén, van, aki szerint hétfőnél korábban biztosan nem. A kisfiú kezelőorvosával viszont nem találkozok, így vele nem tudok egyeztetni. Azt viszont mondják, hogy egyeztessek a saját védőnőmmel, hogy menjen ki mielőbb környezettanulmányra hozzánk. Koraszülött babáknál mindenképpen szükség van egy papírra tőle, hogy hazaengedhetik a kicsit, mert készen állunk a fogadására. Őszintén nem tudom hova rakni, hogy miben más egy koraszülött baba egy másik babánál ebből a szempontból, de nem is érdekel. Hívom is a védőnőmet és kérem őt, hogy intézkedjen.

Apa és a tanga esete

Óráról órára jobban vagyok, a gyengeséget leszámítva. A hasmenésem is enyhül, és a vérzésem is minimálisra csökken. Bár néha nagyon begörcsöl a méhem, és olyankor jóval több vér is távozik belőlem. Azt hiszem, ezek azok a bizonyos méhösszehúzódások.

Késő délután megkapom az Apa által összerakott csomagot. Nem fogjátok elhinni, még tangát is küldött be nekem!!!!???? Na mindegy…. Megpróbálok fejni, mire a méhem újult erővel húzódik össze, de úgy, hogy még a lábam is belefájdul… Csodás érzés, de legalább olyan 20 ml-t le tudok fejni, ami kezdetnek nem is rossz. Aztán ezt a kevés lét önthetem is le a lefolyón, hiszen kontrasztanyagos…. Pedig milyen jól jönne a kisfiúnak! Szegénykém már három napos, és még nem kapott egy csöpp anyatejet sem.

Lassan rámesteledik.

Szerencsére továbbra is egyedül vagyok a kórteremben, így nem zavar senki, és végre eljutok odáig, hogy a túlélésen kívül bármi foglalkoztasson. Így előkapom a könyvolvasómat. Olvasok néhány oldalt, de annyira kimerült vagyok, hogy végül úgy döntök, inkább megpróbálom kialudni magamat.

A folytatáshoz kattints ide!

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂