Tudjátok, rohadtul elegem van! Mert nem elég, hogy napjában százszor gondolok arra, hogy elég jó anya vagyok-e, hogy jól csinálom-e, amit csinálok, vagy hogy éppen őrlődök aközött, hogy adott szituációban ésszel, vagy szívvel neveljem-e a gyerekem, még ráadásul úgy is érzem, hogy a környezetem is mindent megtesz azért, hogy én rosszul érezzem magamat.

Úgy gondolom, ha csak egy dolgot kell kiválasztanom, hogy mit tanultam meg, amióta anya lettem, az az, hogy mindenki ezerszer jobban ért a gyerekemhez, mint én magam. Mindenki puffogtatja a nagy okosságokat, hogy így kéne, meg hogy úgy kéne, aztán amikor éppen a gyerek náluk nem úgy „működik”, ahogy ildomos lenne, rendre odavágják, hogy „nesze, ez a te nevelésed”.

Mert, ha éppen a gyerek bal lábbal kel fel és hisztizik mindenen (és akinek van gyereke az tudja, hogy ez bizony gyakran előfordul), és te éppen rohadt kemény vagy és nem engedsz neki, jön a lágyvonal, aki megsajnálja „szegény” gyereket és gyorsan megvigasztalja.

Ha éppen a te szíved esik meg a krokodilkönnyeket hullajtó gyereked láttán, jön a keményvonal és közli, hogy „puha” vagy, és éppen most csinálsz a gyerekből egy elkényeztetett királykisasszonyt.

Ha közömbösen háttérbe vonulsz és másra hagyod a „piszkos” munkát, akkor meg az jön, hogy „te vagy az anyja, miattad lett ilyen, oldd is meg te!”

A kedvenc mondatom mostanában az, hogy

„rettegek attól, hogy a gyerekem nem fog szeretni és ezért vagyok engedékenyebb, mint kéne”.

Eleinte még kézzel-lábbal tiltakoztam ez ellen a megjegyzés ellen, de aztán rájöttem, hogy basszus, a mondat első fele tök igaz, de ezen semmi szégyellnivaló nincsen, hiszen milyen anya is lennék, ha nem számítana, hogy a lányom szeret-e vagy sem. De nem ezért vagyok engedékenyebb, hanem azért, mert néha így látom jónak!

A lényeg, hogy bármit csinálsz, akárhogy próbálkozol, a vége ugyanaz: szaranya vagy valaki (mindenki) szemében.

Mi a megoldás? Nem törődni vele, tudom. Csakhogy könnyű ezt mondani.

Mert az, ha a gyerekeddel kapcsolatban kritizálnak, az húsba tépő! Az úgy fáj, mint még soha semmi korábban. Mert azzal nem csak téged kritizálnak, hanem az egész világszemléletedet, a munkádat, a gyerekedbe vetett hitedet és azt, hogy amit csináltál, és amiért éveken át küzdöttél sokszor sírva és zokogva, az semmit sem ér!

Mert amúgy is bizonytalan vagy mindenben, mert az anyaság sajnos egy olyan meló, hogy nem azonnal látod, hogy jól csinálod-e, amit csinálsz, hanem majd, amikor a gyereked 20 éves lesz és EMBER lesz belőle!

De addig csak hiszed és reméled, hogy amit átadsz, az ÉRTÉK!

És amikor ezt valaki kétségbe vonja, az nagyon fáj!

Egy dologban nagyon hiszek. Méghozzá abban, hogy kis kivételtől eltekintve, mindenki a legjobbat akarja a gyerekének.

Nem lehetne elhinni nekem is, hogy így van? És nem kaphatnék néha én is feloldozást azért, mert követek el hibákat? Azért, mert én is csak ember vagyok, aki tanulom még ezt az egész anyaság dolgot és amúgy is, távolról sem vagyok tökéletes!

Ráadásul fáradt is vagyok, mert Vekerdy-t idézve:

„A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat”… „Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek.”

Ezt szeretném én is csinálni, büntetlenül. Élvezni is szeretném néha ezt az egészet, nem csak, mint egy droid, folyamatosan arra törekedni, hogy egy tökéletes anyuka tökéletes gyerekét neveljem!

És még azt is szeretném kérni, hogy az, hogy a gyerekem cuki, szép, aranyos, illemtudó, vicces és kedves, az ne csak a gyerek önnön érdeme legyen, hanem ugyanúgy az enyém is picit, mint az, amikor hisztis, fárasztó, szemtelen, köpködő, vagy csak szimplán neveletlen.

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂