Napok, sőt hetek óta szomorkás egy kicsit a hangulatom, hiszen egyre csak közeledett a mai nap: az utolsó bölcsis napunk. Nem tudom más anyák is ilyen szintű lelki kérdést csinálnak-e belőle, mint én, de bevallom őszintén, ott van a gombóc a torkomban, ha arra gondolok, hogy délután végső búcsút intünk magának a bölcsinek, és még inkább a kedvenc gondozónéninknek.
Sosem fogom elfelejteni, amikor a kislány másfél éves korában elmentünk megnézni a bölcsit. Én már akkor teljesen beleszerettem a helybe, főleg, hogy a lányom is szemmel láthatóan azonnal jól érezte magát. Egyből bement a csoportszobákba, és elkezdett játszani a játékokkal. Szimpatikusak voltak a gondozónénik is, tetszett az udvar és a szobák felszereltsége. Nem is nézelődtünk tovább más intézményekben, hiszen biztosan tudtam és éreztem, itt jó kezekben lesz a gyerekem.
Ami még örök emlék marad az az, amikor pár hónappal később elmentünk hivatalosan is beiratkozni. Egy fiatal gondozónéni egyből odajött hozzánk, és azt mondta, hogy nagyon remélte, hogy vissza fogunk térni, mert K. csodaszép, hatalmas kék szemeibe azonnal beleszeretett anno, és bízott benne, hogy jobban megismerheti majd a lányomat.
Ezek után természetesen drukkoltam, hogy ehhez a bölcsis nénihez kerüljünk, és lám, az imáink néha meghallgattatnak.
Szerencsésnek mondhatom magunkat, hiszen a kislány nagyon jól viselte a beszoktatás időszakát, és amíg sok gyereket és anyát néztem végig, hogy milyen szívet tépően zokognak miután elváltak, tényleg hálát adtam, hogy ilyen frankó gyerekem van, aki ennyire kis közösségi lény, és ennyire bízik bennem, hogy tudja, hogy nem örökre szól az elválásunk.
Mint később kiderült, K. az a fajta gyerek volt, aki eleinte jól érezte magát a bölcsiben, imádott játszani, tetszett neki, hogy sokat foglalkoznak vele, hogy rengeteg új inger éri, és csak hetekkel később fogta fel, hogy ez most már egy állandó dolog a kis életében, és hogy bizony ide minden nap be kell járni. Szóval októberben volt néhány kemény napunk lelkileg, hiszen minden reggel végighallgattam a gyerek zokogását, hogy nem akar bölcsibe menni, inkább velem akar maradni. Szerencsére a férjem kézbe vette a dolgokat amikor nálam is elszakadt a cérna, és keményen fellépett. Így viszonylag gyorsan, pár nap alatt túl voltunk ezen az időszakon is.
Ráadásul az a rengeteg szeretet és törődés, amit a lányom a bölcsiben kapott, szintén hozzájárult ahhoz, hogy hamarosan újra imádjon oda járni, bármennyire anyássá is nőtte ki magát idő közben a leányzó.
Bennem sem merült fel sohasem egy percig sem, hogy a lányom nem lenne jó kezekben, hiszen nem egy szülőtől hallottam panaszt arra vonatkozóan, hogy mennyire utál a gyerekük bölcsibe, óviba járni, hogy ők maguk is mennyire nincsenek megelégedve az óvónőkkel, vagy egyéb személyzettel. De az általuk említett, sokszor ismétlődő problémákat én hírből sem ismertem.
Minden nap mosolyogva fogadtak bennünket, és ha bármi gondunk-bajunk is akadt, mindig meg tudtuk beszélni a gondozónénikkel, és kérhettem, hogy például adott napon legyenek egy kicsit nagyobb türelemmel K. felé, mert borzasztó éjszakánk volt. Sokszor kaptam nap közben 1-1 rövid üzenetet vagy képet a lányomról, ami bárcsak természetes lenne minden intézmény és pedagógus részéről, mert azt hiszem nem csak én igénylem azt, hogy a „saját szememmel is lássam”, hogy mi is történik odabenn, amíg nem vagyok együtt a gyerekemmel. Ezen kívül minden nap, amikor a gyerekért mentünk, részletes beszámolót kaptunk arról, hogy milyen napja volt a kislánynak, hogy miből mennyit evett, hogy kikkel és mit játszott, és hogy milyen fejlődésen ment keresztül a hetek/hónapok során.
Azt hiszem senkinek nem kell bemutatnom, hogy egy 2-3 éves gyerekkel néha mennyire nehéz is tud lenni az élet. Így bevallom őszintén, volt olyan is, hogy jól kipanaszkodtam magamat egy hozzáértő pedagógusnak, mikor úgy éreztem, kihullik a hajam a lányom szemtelenségétől. És sosem kaptam sem szemrehányást, sem lenézést vagy érdektelenséget, sokkal inkább bátorítást, hogy jó anya vagyok, és csodás gyerekem van, és nem egy hasznos tippet arra vonatkozóan, hogy miképp próbáljam kezelni az egyes helyzeteket.
Sok-sok tanácsot kaptam a szobatisztaság kérdésében vagy éppen arra vonatkozóan, hogy miképp próbáljam intézni a családon belüli, a gyereknevelés kapcsán kialakult nézeteltéréseket, és ezt mindig úgy, hogy tudtam, hogy a gyerek érdekei vannak elsődlegesen nézve.
Amikor beütött a koronavírus márciusban, és hirtelen a feje tetejére állt az egész világ, számunkra akkor is a bölcsi maradt a legbiztosabb pont az életünkben, hiszen magánintézmény lévén továbbra is nyitva tudtak tartani. És mivel úgy gondoltuk Apával, hogy a lányunk és a családunk mentális egészsége érdekében úgy lesz a legjobb, ha a gyerek továbbra is közösségbe jár, így egy kisebb kihagyás után újra elkezdtük vinni őt a bölcsibe, ahol a pedagógusok lelkiismeretesen dolgoztak tovább. Pedig láttam őket is nem egyszer kisírt szemekkel, a beteg rokonaikért aggódva, vagy éppen a munkahelyüket féltve magukba roskadva, de csakis olyan helyzetekben, hogy a gyerekek ebből a legkevesebbet látták.
De persze a mi saját kis gondozónénink akkor is csak mosolygott és várt minket szeretettel, és mivel volt olyan időszak, amikor az egész bölcsiben csak négy-öt gyerek volt bent, azt kell, hogy mondjam, hogy a szerelem közötte és a lányom között még inkább elmélyült.
És tényleg, hiába beszélünk fizetős „szolgáltatásról”, sohasem éreztem azt, hogy ne őszinte érzelmekről lenne szó a gondozó néni részéről, mert egyrészt tudjuk, hogy a gyerekek minden kamuságot kiszagolnak, másrészt csillogó szemekkel beszélni valakiről csak úgy lehet, ha érzelmileg tényleg kötődünk ahhoz a személyhez.
Én egy olyan ember vagyok, aki ritka mód rühelli a változásokat, még a rossz dolgokhoz is sokáig kötődöm, és igyekszem „megjavítani” azokat. Hát a jó dolgokhoz meg végképp foggal-körömmel ragaszkodom, így tényleg azt mondhatom, hogy az utóbb napok a teljes skizofrénia jegyében teltek számomra. Hiszen nem elég, hogy nem mutathattam ki a lányom előtt, hogy mennyire nehéz szívvel fogom elengedni a bölcsit, de még folyamatosan teli vigyorral sztárolnom is kellett azt, hogy milyen jó lesz végre óvodába menni, és hogy egy ekkora nagylánynak, mint ő, már igenis ott a helye és nagyon fogja élvezni az ottani létet.
Ami persze valószínűleg tényleg így is lesz, de hát istenem, csak ide húz még engem is a szívem, ahol tudom, hogy tényleg boldog volt a lányom.
Őszintén bízom benne, hogy a kislányt jóval kevésbé fogja megviselni a váltás, mint engem, és hogy az új helyen is legalább ilyen jó pedagógusok és kispajtások várják majd őt, mint itt. Nekem pedig nincs más dolgom, mint kibőgni magamat, amíg a lányom nem látja, hogy utána mosolyogva tudjunk végső búcsút venni a szeretett bölcsitől és a gondozó néniktől.
Ha érdekel, hogy végül miképp zajlott az ovis beszokásunk, akkor itt olvashatsz róla!
Érdekel, hogy mi az óvoda érettség 6 jele? Akkor jó olvasgatást!
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
