A hétvégén beköszönt az adventi időszak, egyre több helyen nyílnak meg a karácsonyi vásárok, az áruházak polcain már hetek óta roskadoznak a karácsonyi díszek és ajándéknak valók, de én még szokásommal ellentétben, nem jöttem lázba.

Mint minden gyerek, én is mindig izgatottan vártam a karácsonyt. A kedvenc ünnepem volt, imádtam ahogy anyu kidekorálta saját készítésű mütyürökkel az egész lakást, hogy mindig tök jó ajándékokat kaptam, hogy ment a rokonlátogatás, meg persze, hogy nem kellett suliba menni.

A karácsony szeretete felnőttként is megmaradt, továbbra is ez a legkedvesebb ünnepem. Általában már augusztus végén, ahogy bejönnek az első hűvösebb nyári napok, én már elkezdek azon gondolkodni, hogy kinek mit vegyek vagy készítsek karácsonyra, hogy miket fogok sütni és hogy milyen színű legyen majd az adventi koszorúm.

Idén ez valahogy elmaradt. És a hangulat azóta sem jött meg. Ennek valószínűleg több oka is van, de amiről most írni szeretnék az a KÖTELEZŐ ajándékozás.

Félreértés ne essék, imádok ajándékot adni is, és kapni is. De csak azoktól és azoknak, akiket szeretek.

Én egy olyan családból származom, ahol gyakorlatilag az ajándékozás körül forog/forgott a világ. Ahol ajándékot adunk-kapunk névnapra, szülinapra, télapóra, húsvétra, szilveszterre és én még például aputól valentín napra is mindig kaptam hóvirágot és csokit, amíg otthon laktam.

Mondhatnátok, hogy ez milyen nagyszerű, de szerencsés vagyok. Gyerekként és fiatal felnőttként így is éreztem. Most már utálom.

Utálom, mert szűk családi körön belül arról szól a dolog, hogy megkérdezzük egymástól, hogy a másik minek örülne. Mert rohadt sokat költünk ajándékokra, és akkor legalább biztosra akarunk menni, hogy olyat veszünk, aminek a másik tényleg örül. De talán még ez a fajta ajándékozás bánt a legkevésbé, mert valami meglepi azért mindig jut számomra és részemről is, így valami az ajándékozás lényegéből azért megmarad.

A tágabb rokonságommal, bár nagy durcizások közepette, de sikerült az ajándékozást leredukálni a karácsonyra. És ez akármekkora sikerélmény is számomra, a férjem torkán továbbra is nagyon nehezen tudom lenyomni, hogy akár csak évi 1 alkalommal is, de miért kell olyan embereknek karácsonyi ajándékot venni, akiket évi egyszer 10 percre látunk (amikor eljön az ajándékáért, de utána lelép), vagy olyan unokaöccsöknek készülni, akik nagy valószínűséggel még a nevemet sem tudnák megmondani.

És tényleg, miért? Mert így illik? Mert egy család vagyunk? Mert ezzel fejezzük ki, hogy szeretjük egymást???

És a fő kérdés, hogy valóban erre akarjuk szocializálni a gyerekünket, hogy ezt lássa és tapasztalja?

 

Idén 15000 Ft-ot költöttem olyan emberekre, akikhez gyakorlatilag semmi kapcsolat nem fűz. Próbálom úgy felfogni, hogy havi 1250 Ft-omba kerül, hogy megőrizzem a családi békét és ha így nézem, nekem megér ennyit. De szeretni nem fogom. És ha még egyszer valaki megkérdezi, hogy minek örülnék karácsonyra, akkor kiugrom az ablakon!

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂