Harmadig napja vagyunk itthon Apával kettesben, a gyerek nélkül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a falat kaparom, annyira hiányzik a kislány, ugyanakkor valamilyen formában a gondolataim nagy részében jelen van.

Furcsa dolog ez az anyaság, nekem elhihetitek.

Mint azt már sokan sejthetitek, nem vagyok egy „ősanya” típus. Nem fakadtam sírva, amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, pedig tudtam, hogy majdnem öt teljes napig nem fogom látni a gyerekemet. Amióta hazaértünk, egyszer sem szagolgattam meg a kislány párnáját, hogy újra érezzem az illatát, és nem morzsoltam el egyetlen könnycseppet sem, hogy milyen üres is a ház nélküle.

Sőt, kimondom őszintén, baromira örülök a csendnek, ami az elmúlt napokban körbevett.

Nagyrészt introvertált beállítottságom lévén, nagyon megviselt mindig is, ha akár csak napi néhány percre, heti 1-2 órácskára nem vonulhattam el a magam kis világába. És valljuk be, egy gyerek mellett ezt az igényemet nagyon ritkán élhettem ki.

Így most kiélvezem minden percét! És ha egy-egy pillanatra, az évek óta kísértő bűntudatom azzal kapcsolatban, hogy „milyen anya is vagyok én”, megjelenik, próbálom elnyomni azzal, hogy nekem erre szükségem van ahhoz, hogy visszatérve az anyaszerepembe, jól tudjak teljesíteni.

Mert attól, hogy anya lettem, még ember is vagyok és vannak igényeim!

Imádok 9:40-kor kikelni az ágyból úgy, hogy végig aludtam az éjszakát. Örülök, hogy a wc-n ülve már kora reggel nem a gyerekkel kell üvöltenem, hogy vegye le a pizsamáját, különben én veszem le és abban nem lesz köszönet. Baromira jó úgy meginni a reggeli kávémat, hogy nem kell azt néznem, hogy a gyerek szépen eszi-e a reggelijét. Ha el akarok indulni itthonról, előtte nem kell 10 percet kergetőznöm a gyerekkel, hogy 3 réteg ruhát ráadjak. Beülve a kocsiba, hallgathatok, amit csak akarok, olyan hangerővel ahogy csak akarok, vagy beszélhetek bárkivel csak úgy! és senki sem karattyol közbe. Ehetek csokit anélkül, hogy bujdosnom kéne, hogy ne kelljen belőle adnom, pisilhetek úgy, hogy senki nem nyitja rám az ajtót, fürödhetek anélkül, hogy a kislány meg akarná fogni a cicimet, és kinyithatok egy könyvet bármikor és nem szólal meg abban a minutumban az „anya, gyere be szobába légyszíves” örök klasszikus.

Nem vagyok fáradt, nem üvöltöttem napok óta és Apa sem mondta rám egy ideje, hogy banya vagyok! Sőt, megsúgom, hogy vele sem veszekedtem napok óta. De ezt ne áruljátok el a kislánynak, mert az mondják nem illik hibáztatni őket, ha anya és apa veszekszenek.

Szóval van még 2 teljes napom a szabadságból. Nem várom, hogy elteljen, de azt már várom, hogy a kislány nekifutásból úgy az ölembe ugorjon, hogy ledöntsön a lábamról, mint azt legutóbb tette. És bár biztos vagyok benne, hogy a találkozásunk utáni egy órában, már ki fog akasztani valamivel, azt is tudom, hogy amikor pisilés közben megsimogatja majd az arcomat és azt mondja „anya, szeretlek”, el fog szállni a dühöm.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂