Hazaérkezni a karácsonykor otthon hagyott lakásba nem túl felemelő érzés. Persze 3 nap intenzív „busójárás” után jól esik megpihenni a megszokott kanapédon, de ránézve a naptárra, ami december 26-án áll, mégis kicsit szívet tépő. Bármennyire is jól sikerült az idei karácsony, vagy pont ezért, rossz érzés volt áthajtani a naptárat 28-ra, hiszen elmúlt a karácsony, elmúlt egy újabb év és ilyenkor az ember amúgy is nosztalgikusabb hangulatban van szerintem.

Ami most még „nehezebbé” tette a hazaérkezést, az az, hogy a kislányt otthagytuk a nagyszüleinél. A terv az, hogy majd január 2-án hozzák haza a gyereket anyósomék, vagyis van teljes négy napunk szabadon apával.

Mi azok a fajta szülők vagyunk, akik a gyerek nagyon pici kora óta éltek azzal a lehetőséggel, hogy van segítségük. Pár hetes volt a kislány, amikor először elmentünk Apával vacsorázni egy étterembe. Ezt viszonylag gyakran követte egy-egy mozi, néhány barátokkal eltöltött óra, és fél éves volt K. amikor először hagytuk itthon a nagyszüleivel két éjszakára. Ennek három feltétele volt: az első, hogy már három hónaposan elment a tejem, így a gyereknek nem volt fizikai szükséglete rám, a második, hogy anyósék hajlandóak voltak vigyázni a gyerekre nálunk, és a harmadik, hogy mi is tudatosan készültünk arra, hogy szükséges kimozdulnunk a gyerek mellől, ha működőképes házasságot akarunk.

K.-vel én nagyon megszenvedtem az első hónapokat (évet), így abban a két napban madarat lehetett velem fogatni, hogy kiszabadultam a mindennapos mókuskerékből. Bevallom őszintén, hogy nem hiányzott a kislány egy percig sem, minden pillanatát élveztem ennek a mini vakációnak, ami ráadásul a szülinapomra volt időzítve.

Nyáron, amikor K. 11 hónapos volt, újabb lehetőségünk akadt elmenni 2 éjszakára nyaralni a Kőrösre, és ahogy ott ültem egyedül a vízparton, úgy éreztem, hogy újjászülettem. 11 hónap után akkor éreztem először azt, hogy hallom a saját gondolataimat és hogy újra a régi önmagam lehetek, akinek nem kell készenlétben állnia és csak bambulhatok ki a fejemből órákon át.

Azóta több, 2-3 napos kiruccanást is sikerült tennünk Apával kettesben, és ilyenkor mindig anyósomék vigyáztak a gyerekre, a mi otthonunkban. De most karácsony előtt úgy döntöttünk, hogy eljött az ideje annak, hogy a kislány a nagyszüleinél töltsön néhány napot nélkülünk.

Na jó, Apa és a nagyszülők „erőltették” ezt leginkább, de végül én is fejet hajtottam, hiszen valóban ez a következő lépés a felé, hogy majd, ha szükséges lesz, a gyerek eltöltsön akár 1-2 hetet is nyaranta a nagyszüleinél. Arról nem is beszélve, hogy anyósék is megérdemelnek pár napot összezárva a tündi-bündi unokájukkal, míg mi itthon lógatjuk a lábunkat Apával.

Szóval megtörtént, otthagytuk a kislányt, nekem sikerült legalább egy búcsúpuszit kierőszakolnom a gyerekből, Apának még ez sem jutott.

Az elválás nem okozott különösebb traumát, hiszen, mint fent említettem, mindannyian hozzá vagyunk szokva az ilyen fajta szituációkhoz, de mivel ennyi időt még sohasem töltöttünk a kislány nélkül, pláne nem itthon, kiváncsi leszek, hogy hogyan fogják bírni a nagyszülők, K. és mi is.

Hazafelé már az egy élmény volt, hogy a két és fél órás utat a rádió hallgatásával tölthettük, nem a „zenémet szeretném”, „másik zenét kérek” kombóval, miközben egyik gyerekdal szól a másik után, vagy a másik kedvenc, amikor be kell nyomni a végtelenített verziót egy adott számra, mert a kislány századjára is ugyanazt a dalt akarja hallgatni.

Az már egy kicsit szíven ütött, amikor megláttam az elől hagyott játékokat, és az jutott eszembe, hogy most jó pár napig nem kell leülnöm és százszor is kiraknom a Peppa Pig-es puzzle-t.

Az ágyunkban megtaláltam egy ott felejtett új, kedvenc játékot, hogy hogyan került oda, azt csak K. tudja, de nem volt szívem még elvenni onnan.

A kislány szobájába még nem mentem be, lehet elfacsarodna a szívem az ágyát és a takaróját látva.

Szerencsére Apa oldotta a hangulatomat, amikor elkezdett levetkőzni és közölte, hogy

„most akár szanaszét hagyhatok mindent, letehetem az övemet a szoba közepére és az három nap múlva is ott lesz.”

Vagy amikor képet küldött a nagyszülőknek, amin az látszik, hogy egyedül hever a tele engedett kádban, a lábát kinyújtóztatva.

Szóval meglátjuk mi lesz. Kiváncsi vagyok, hogy Apával mit tudunk egymással kezdeni közel 2,5 év után egy nem mesterséges közegben (értsd itthon leszünk és nem valahol kikapcsolódni), hogy a nagyszülőknek más véleményük lesz-e arról, hogy mennyire is könnyű ezzel a kislánnyal boldogulni napi szinten, és hogy K.-nek mennyire fogunk hiányozni.

Beszámolok majd róla 😉

Ui: Most jött a videóhívás a Papától, a kislány hulla fáradtan ült, de egy „Boldog Karácsonyt” és egy „Szeretlek Anya” még el tudta hagyni a száját.

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂