Épp rohadt szemét, szar anyának érzem magamat!

Üvölt a gyerek, és én egyszerre sajnálom és haragszok rá!

A józan eszem és a szívem is mást mond, de elég volt!

K-t sosem a jó alvókája miatt szerettem, a kezdetektől fogva keveset is aludt, és azt is rosszul.

Közben Apától is pont most, amikor ezt írom, kaptam meg, hogy nálam kegyetlenebb ember nincs a világon! Köszi drágám, jól esik! Mert, hogy miért nem bírok minden alkalommal alsó hangon fél órát, de van, hogy egy órát ott ülni a gyerekkel a vak sötétben!

Mert nem BÍROK!

Mert nem AKAROM bírni!

Mert meg KELL tanulnia egyedül elaludni!

Mármint eszébe kéne jutnia, hogy hogyan is kell ezt csinálni, hiszen ő ezt már tudta. Fél évvel ezelőttig az altatás nálunk úgy nézett ki, hogy felmentünk, letettük a gyereket az ágyba, jó éjszakát kívántunk neki, kijöttünk és K. már öt perc múlva aludt.

Aztán amikor már tudott kellőképpen kommunikálni, kérte, hogy maradjunk, hogy „csak még egy éneket”, meg hogy „picit csücsüljél le Anya”, aztán eljutottunk a fél óra – óráig, mire végre elaludt. Illetve egy jóideje, ha én itthon vagyok, kategorikusan elutasítja az apját, és csak velem hajlandó elaludni.

Hagytuk ezt neki, ez egyértelmű hiba volt.

Apa belement, hiszen üvöltött nála a gyerek, meg persze, hogy kényelmesebb bármi mást csinálni este kilenckor, mintsem vakond üzemmódban eltölteni a hosszú perceket a gyerekkel.

És én is hibás vagyok, mert hagytam magamat manipulálni, illetve nem akartam, hogy a kislány azt érezze, hogy nem számíthat rám, ha hív.

Amúgy minden létező altatási praktikát alkalmazunk az első perctől fogva, ragaszkodunk a napirendhez, az esti rutinhoz, figyelünk, hogy a gyerek este már lazulós dolgokat csináljon, már amennyire ez lehetséges egy olyan aktív gyereknél, mint az enyém, nincsenek kék fények, elmagyaráztuk neki, hogy már milyen nagylány, meg hogy itt vagyunk Apával a másik szobában stb-stb.

Szóval rájöttem, hogy mindezek a praktikák nem segítenek. Lehet, hogy ha ezeket nem tartanánk be, a helyzet még rosszabb lenne, de én úgy látom, hogy egy gyerek vagy szeret aludni, vagy nem. Ismerek olyat, aki bárhol, bármikor, bármilyen pozicióban el tud aludni, bármennyit is aludt nap közben, vagy éppen bármennyire is fárasztó napja volt; hát, én nem vagyok ilyen szerencsés.

Mire idáig értem az írással, a kislány már elcsendesült. Egyedül. Harminc perc alatt, aminek az első 15 perce telt sírással és könyörgéssel, visszamenetelekkel, magyarázással, hogy itt vagyunk, szeretünk, aludjál el.

Remélem holnapra még könnyebb lesz, és én sem fogom ilyen szemét embernek érezni magamat…

És már alszik is…

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂