” Hiányzik a mamaaaaa!”, ” A mamát jobban szeretem, mint téged!”, „Mert a mama mindent csinál velem!”, „Én inkább örökre a mamához költözöm!”

Photo by Ekaterina Shakharova on Unsplash

Fenti mondatokkal drága lányom ajándékozott meg, miután egy hét mamázás után búcsút kellett vennie az imádott nagyanyjától. Mondhatjuk persze, hogy de hát csak gyerek, felesleges felkapni a vizet, meg ugyan, ne legyek már olyan érzékeny és ne szakadjon már meg a szívem… De azt hiszem, engem nem ilyen fából faragtak. És igenis, nagyon fáj!

A kezdetek

Lehet, hogy egyeseknek ez furán hangzik majd, de mindig is volt bennem egy gondolat, miszerint a lányom a nagyanyját jobban szereti, mint engem. Már egészen pici baba kora óta egy nagyon erős kötődés van a lányom és a férjem szülei között. Pár hónaposan is előbb nyugodott meg a kislány az ő kezükben, mint például nálam. Rájuk képes volt mosolyogni akkor is, amikor nálam csak ordított, mint a sakál. Persze megértem a lányomat is, hiszen anyósomék frissen és kipihenten vették őt mindig a kezükbe, ráadásul a kezdetektől fogva rajongásig imádták az unokájukat.

De hát hogyisne imádnák őt, amikor a lányom az első unokájuk, másrészt pedig a két fiú gyerekük után a kislány érkezése egy egészen új dimenzióba helyezte náluk a babázást. Összességében azt hiszem egy kislány mégis csak cukibb, mint egy kisfiú. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy szerencsére a mama és a papa is nagyon fiatalok, vagyis tele vannak energiával, sok gondjuk nincs az életben, így a pozitív kisugárzásuk természetesen jó hatással volt a kislányra mindig is.

A folytatás

Ahogy kikerült a kislány a babakorból, és el kellett kezdeni a „nevelését”, az a bizonyos olló anyósomék és mi közöttünk még inkább elkezdett kinyílni. Már, ami a lányomhoz való hozzáállást illeti. A lányunk soha nem volt egy egyszerű eset, és hát bevallom, mi sem a férjemmel.

Elég sok elvünk van a nevelés terén, amihez ragaszkodunk is. Vaskalaposnak ugyan nem mondanám magunkat, de azt vállalom, hogy az átlaghoz képest jóval keményebben fogjuk a kislányt. Akinek erre szüksége is van, mert mint említettem, egy elég különleges gyerekről van szó.

Az évek során viszonylag sok konfliktusunk támadt abból, hogy mi hogyan szeretnénk nevelni a gyerekünket, és hogy anyósom hogyan tenné ezt. És igen, most már csak anyósról beszélek, mert apósom bármennyire is imádja az unokáját, képes nemet mondani neki és korlátokat felállítani. Persze meg is van a hála érte, a kislány kitüntetett szeretete most már egyértelműen a mama felé tolódott el.

Anyósom pedig átment igazi mamába! Ami persze a részéről teljesen érthető, de mi igencsak szenvedünk vele. A mama a kislány minden kívánságát teljesíti és mosolyogva elfogadja a lányom legrosszabb énjét is. Persze rászól a gyerekre, ha az éppen hülyeséget csinál, de azt is kedvesen, él nélkül teszi, így a gyerek még véletlenül sem durcizik be rá. Én meg bevallom, erre képtelen vagyok. Főleg lassan 4 év kőkemény és állandó munka után.

Anya vs Mama

Én alapból sem vagyok a „jófej” kategória. Nem a barátja akarok lenni a lányomnak, hanem az anyja. Nem (csak) pátyolgatni akarom a lelkét, hanem embert akarok faragni belőle. Van most már még egy gyerekem, ráadásul számomra az élet nem csupán az anyaságról szól, így sok mindent csinálok mellette, tanulok, sportolok, miegymás. Ráadásul családi házban élünk, ahol, mint tudjuk, mindig van tennivaló. Szóval vezetünk egy háztartást is a férjemmel karöltve, igyekszünk megmaradni férjnek és feleségnek is, sőt, saját magunkat sem kívánjuk feláldozni a szülőség oltárán. Vagyis azt hiszem elmondható, hogy egy átlagos család vagyunk, ahol nem minden (csakis) a gyerek körül forog.

Így sokszor nincs időm, agyam, energiám 100 %-os figyelemmel fordulni a lányom felé, ahogy ő ezt igényelné. Sajnos, vagy nem sajnos, de ez az igazság.

De hát a mamának! Ha ő találkozik a kislánnyal, abban a pár órában, napban neki mindig ő a legfontosabb. A mama mindig a kedvencét főzi, mindig mindent elolvas neki, és játszik vele órákon át. Képes csak rá koncentrálni, vagy ha éppen mégis dolga lenne, akkor apósom veszi át a helyét, vagyis valaki tényleg mindig szórakoztatja a kislányt, akinek ez a lételeme. Hogy a világ, csakis körülötte forogjon.

Ezek után nem is csodálom, hogy a gyerekem a fejemhez vágja, hogy ő oda akar költözni a nagyszüleihez. Hogy a mamát jobban szereti, mert hát ott a kocsiban is ehet almát is, meg csokit is, meg hát, ha éppen elfárad a keze a leves kanalazása közben, akkor van, aki megetesse. Bezzeg én, a sárkány. Én ilyenkor közlöm, hogy na csókolom, akkor mehetsz kezet mosni, ha végeztél az evéssel.

Van megoldás?

Őszintén örülök annak, hogy rajtam és a férjemen kívül van még két ember, aki a lányomat jobban szereti saját magánál. És tudom, hogy a lányomnak ott nagyon jó és hogy neki is jár ennyi, hogy valahol mindig, minden róla szóljon. De sajnos az én lelkemet nem arra találták ki, hogy a zokogva visító gyerekemet vígasztaljam, miközben azt kapom a fejemhez, hogy ő csakis és legjobban a mamát szereti.

Tudom, sokan most azt mondják, hogy örüljek neki, hogy van segítségünk, meg hogy olyan nagyszülei vannak a kislánynak, akik foglalkoznak vele és szeretettel látják bármikor.

Igaz! Tényleg nagyon örülök neki. Csak közben jó volna, ha egy-egy ilyen nagyszülős kiruccanás után nem napokig kéne hallgatnom, hogy a lányom jobban szeret mást, mint engem. Mert tudod, ez cefet egy érzés. És nem kívánom senkinek.

Én azért bízom benne, hogy az idő nekem dolgozik, és hogy előbb-utóbb rájön majd a lányom is, hogy én a legjobbat akarom neki. Még ha ez nem is azt jelenti, hogy mindig mindenben engedek a kívánságának.

Szerinted így lesz?

Ha érdekel, hogy miképp visestem azt, amikor úgy éreztem visszafejlődik a gyerekem, akkor ajánlom ezt a cikkemet.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂