Azt hiszem, hogy anyának lenni az egyik legkeményebb meló a világon.
És most nem csak arra gondolok, amikor még pici a baba, és te hulla fáradtan, az álmosságtól és kimerültségtől majdnem összeesve ringatod a gyereket órákon át hajnalban, és nem is arra, amikor a hisztikorszakba lépő, addig angyalként viselkedő gyermeked teljesen kifordul önmagából. Pedig tudjuk jól, hogy ezek már önmagukban is elég megterhelő dolgok.
Ami szerintem mégis a legnehezebb része az anyaságnak, az egyrészt az a fajta belső bizonytalanság, ami állandóan azt súgja a füledbe, hogy nem vagy elég jó anya, hiszen néha te is kimerülsz, kiabálsz, esetleg elkáromkodod magad a gyerek előtt. És hiába tudod az eszeddel, hogy te is csak emberből vagy, ez sokszor mégsem nyújt vígaszt, és nem tudsz szabadulni a lelkiismeret furdalásodtól. Ami ezen nem segít, sőt, csak még mélyebbre ránt, az az, hogy a környezetedben is valaki folyamatosan kritizálni fog téged azért, amiért úgy csinálod a dolgokat, ahogy.
Persze könnyű volna nem tudomást venni ezekről az „észosztó” emberekről, de sok esetben azt tapasztalom, hogy a közvetlen családból, és környezetből érik leginkább támadások az anyákat.
Én azt gondolom, hogy senki nem születik anyának. Persze mindig vannak olyanok, akik az első pillanattól fogva, ösztönösen szuperül csinálnak mindent a gyerek körül, én mégis azt hiszem, hogy a legtöbbünknek tanulnunk kell ezt az egész anyaság dolgot.
Mégis nagyon kevés olyan történetet hallok, amikor már a kezdetektől nem érik támadások például a frissen szült anyukákat már a kórházban.
Engem személy szerint lecseszett a főnövér, amikor 36 órás fennlét után, friss császársebbel megkérdeztem, hogy vigyáznának-e a lányomra, mert szeretnék egy picit aludni. Aztán azért, mert nem tudtam, hogy hogyan kell őt jól szoptatni. Aztán azért, mert idézem: „kedvetlennek tűnök, hát nem vagyok boldog, hogy végre anya lettem?”
Amikor pedig bejött egy nővérke, hogy válasszak ki egy fülbevalót a lányomnak, és én pedig mertem azt válaszolni, hogy nem szeretném kilövetni a fülét, akkor ő úgy nézett rám, mint aki valami szörnyű dolgot követettem volna el, és közölte, hogy milyen anya vagyok én, hogy „sajnálom” a pénzt a lányom szépségére.
Így indult a pályafutásom anyaként.
Már ott a kórházban megkaptam a hozzáértőktől azt, hogy lusta vagyok, hogy béna vagyok, és hogy az elvárás az az irányomban, hogy mosolyogjak még akkor is, ha nem szívből teszem.
Ezek után egy megváltás volt hazajönnöm a kis zugomba, ahol jó ideig nem bántott senki, csak én saját magamat, hiszen kifogtam egy hasfájós babát, akivel nem volt egyszerű az élet.
Utána pedig szépen lassan a környezetem is rásegített arra, hogy saját magamat (is) okoljam azért, hogy egész nap sír a lányom. Hiszen biztosan azért fáj a hasa, mert én olyat ettem, vagy mert sajnos nem volt elég tejem, így tápszerrel kellett pótolnom; hogy biztosan azért sír ennyit, mert érzi azt, hogy én feszült vagyok és fáradt, és hogy egyébként is szegény kislány, neki milyen rossz, ha én azt tudnám.
Nem volt egy egyszerű időszak ez az első négy hónap, de szerencsére miután teljesen elapadt a tejem, a gyerek hasfájóssága is elmúlt (persze lehet, hogy teljesen más volt az oka, és csak véletlen egybeesés volt). Így szerencsére én is egyre jobban kezdtem élvezni az anyaságot, bár továbbra is sok rosszalló pillantásban volt részem, amiért pl. tápszert adtam a gyereknek (nem tudom mi mást kellett volna tennem, ha egyszerűen nem volt tejem), vagy éppen úgy gondoltam, hogy nem kapom fel abban a pillanatban a gyereket, ahogy megnyekken az ágyában.
Most, hogy egyre nagyobb a lányom (lassan 3 éves lesz), a fő teendőm vele az, hogy neveljem őt. Sajnos azt tapasztalom, hogy ez egy még az eddigieknél is kardinálisabb kérdés mások szemében; úton, útfélen kapom a tanácsokat azzal kapcsolatban, hogy miképp kéne nevelnem a saját gyerekemet. Egyesek szerint túl engedékeny vagyok, mások szerint viszont túl szigorú. Kaptam már olyan megjegyzést, hogy miért járatom bölcsődébe a lányomat, és olyat is, hogy miért egy buta malacról (Peppa) olvasok neki. Ha keményebben rászólok a lányomra, mert szemtelen, akkor épp nem hagyom őt véleményt formálni, ha valamiért nem szólok rá, akkor pedig félek konfrontálódni vele.
Azt hiszem a sort a végtelenségig tudnám folytatni, hiszen az élet minden területén kapok jó, vagy épp rosszindulatú megjegyzést; legyen szó az étkezésről, az altatásról, az öltözködésről vagy éppen arról, hogy milyen játékot játszok a lányommal.
Volt olyan korszakom, főleg, amikor én magam is nagyon fáradt voltam testileg, vagy lelkileg, hogy nagyon a szívemre vettem ezeket a piszkálódásokat.
Azóta viszont fejlődtem annyit az anyaságomban, hogy rájöttem arra, hogy bár nem vagyok tökéletes anya, de megteszek minden tőlem telhetőt azért, hogy a lányomból rendes, tisztességes, boldog gyereket neveljek. És ha másoknak ez nem tetszik, akkor sajnos az az ő problémájuk.
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
