Most, hogy a kislány belépett a miért-korszakba, egyre többször gondolkodok el azon, hogy vajon a gyerekem is fel fog-e, fel tud-e majd annyira nézni rám, mint ahogy én néztem föl a szüleimre anno.

Tanult, humán beállítottságú, könyvszerető családból származom. Nálunk tényleg az összes polc dugig volt könyvekkel, és soha nem telt el este, estimese olvasása nélkül.

Gyerekként is imádtam minden formájában a meséket, alig vártam, hogy diavetítőzzünk, szerettem, ahogy anyu a könyveket lapozta, de a kedvenceim mégis azok a történetek voltak, amiket anyu fejből mesélt nekem. Újra, és újra, és újra kértem, hogy meséljen a farkast kiáltó nyusziról, hogy meséljen Mazsoláról és Tádéról, vagy, hogy magyarázza el, hogy a történetekben mi miért úgy történt, ahogy.

Photo by Jeremy Yap on Unsplash

És emlékeim szerint anyunak mindig volt türelme, és tudása arra, hogy bármit is kérdeztem, megválaszolta azt.

Mivel a későbbiek során is nagy könyvolvasó lettem, így rengeteg számomra ismeretlen szóval és helyzettel találkoztam már egészen fiatalon. Az én időmben pedig a google, egyet jelentett anyu elméjével, így mindig hozzá fordultam, ha egy-egy idegen szó jelentésével nem voltam tisztában, vagy éppen nem fogtam fel, hogy a történet miért úgy esett, ahogy.

Anyu soha nem mondta azt, hogy „menjek innen”, hogy „ne kérdezzek”, hogy „jaj, hagyjam már”, mindig ott volt, és mindig tudott válaszolni, akármit is kérdeztem.

Óriási kincset kaptam így tőle, egyrészt megtanultam, hogy kérdezni mindig szabad, mert nincs olyan, hogy buta kérdés, másrészt hatalmas lexikális tudásra, és szókincsre tettem szert, mert nem vette el a kedvemet az olvasás folytatásától semmi.

Bár rengeteg dolgot máshogy csinálok a lányom nevelésével kapcsolatban, mint amilyen neveltetésben én részesültem (erről bővebben itt olvashattok), de azt, hogy a tudás hatalom, és kérdezhet bármikor, igyekszem továbbadni a lányomnak.

Persze baromira fárasztó az ilyen és ehhez hasonló köröket megfutni:

„Hol van Apa?”

„Dolgozik.”

„Miért dolgozik?”

„Mert az embernek van munkahelye, ahova be kell járnia.”

„De miért kell bejárnia?”

„Hogy legyen pénzünk.”

„De miért legyen pénzünk?”

„Hogy legyen mit ennünk.”

„De miért eszünk?”

….

Gondolom ismerős a szituáció mindenkinek.

Egy kedves barátomtól lestem el a következő technikát.

Ő azt csinálta, hogy amikor már nagyon unta a dolgot, vagy éppen körbeértek a kérdések, és már ugyanaz a „Miért?” kezdetű mondat hagyta el a gyereke száját, ő szimplán rávágta, hogy:

 „Csak!”

Náluk ez bevált, nem jött újabb kérdés.

Az én lányom továbbfejlesztette ezt a dolgot, ő nem áll meg itt, jön a:

„Miért csak?” (viccesebb helyzetekben: „Miért just because?”) kérdés.

Én ilyenkor már a hajamat szoktam tépni. Pedig tényleg nagyon igyekszek türelmesen válaszolni mindenre.

A mindennapos beszélgetések során ez jobban nehezemre esik, mint a könyvek olvasása közben.

photo from Pixabay

Hiszen már mesélés közben is jönnek a kérdések. Ha elérünk egy adott oldalra, minden alkalommal, ugyanazon az oldalon, ugyanazokat a kérdéseket teszi fel a lányom.

Szóval őszintén igyekszek, hiszen látom magamon a példát, hogy milyen jó volt, hogy anyu mindig ott volt és válaszolt, amikor arra szükségem volt rá.

Arról nem is beszélve, hogy gyerekként (és még most is) mennyire felnéztem anyura (és persze apura is), hogy mindig, mindenre tudják a választ.

Szeretném ezt is továbbvinni.

Hogy a lányom merjen tőlem bármikor, bármit megkérdezni. Hogy nekem higgyen, és ne egy számítógépből tanulja meg a dolgokat, legalábbis amíg ennyire kicsi.

És szeretném, hogyha ő is annyira tisztelne a tudásomért, mint amennyire én tiszteltem a szüleimet.

 

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂