Örök klasszikus, hogy régen minden szebb volt, és jobb volt és könnyebb volt. Nos, hát gyereket nevelni úgy gondolom, hogy valóban egyszerűbb volt, mint manapság.

Miért lehetett könnyebben gyereket nevelni régebben?

Anyáink idején nem voltak különböző irányzatok. Nem dőlt rájuk a médiából és egyéb közösségi oldalakról a „tuti”. Illetve mivel nagyjából mindenki hasonló elvek mentén nevelte a gyerekét, nem kellett az akkori anyáknak megküzdeniük a rokonok, barátok, vadidegenek folyamatos beleszólásába azzal kapcsolatban, hogy miképpen is neveljék a saját gyereküket.

Mondhatjuk, hogy de úristen, a korábbi, autokratikus nevelés során a gyerekek egyéniségét nem hagyták kibontakozni. És hogy jesszus, mekkora lelki törést szenvedtek a gyerekek, mert néha rávágtak a szüleik a fenekükre. Ne adj isten, még rájuk is ordítottak.

Mielőtt bárki megkövezne, a fentiek egyikét sem tartom sem jó dolognak, sem az egyedüli útnak a nevelés során. Mégis, ha összehasonlítom azt, hogy én hogyan éltem meg a gyermekkoromat, és azt, hogy milyen ember lett belőlem, azzal, hogy „a bezzeg a mai fiatalok” hogy viselkednek, és hogy már szinte minden nap hallunk öngyilkos gyerekről, meg olyanról, aki kést ránt a tanárára…., Hát van mit tanulnunk anyáinktól.

Photo by Liana Mikah on Unsplash

Az aranyközépút, mint nevelési elv!

Már gyerekkoromban is kilógtam a sorból, legalábbis ami a neveltetésemet illeti. A pedagógus anyám már 35 évvel ezelőtt elkezdte ötvözni a tekintélyalapú nevelésemet a liberálissal. Kaptam egy nagyon kemény erkölcsi és viselkedési alapot, és ezután szabadjára voltam engedve. Sokszor szó szerint.

Valahogy sikerült mélyen belém nevelni azt, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Olyannyira, hogy amikor már egészen fiatalon, általános iskolás koromban gyakorlatilag azt csinálhattam, amit akartam, mégsem éreztem késztetést arra, hogy balhézzak. Azt, hogy a szüleim megbíztak bennem (és a saját nevelésükben), én azzal háláltam meg, hogy soha nem okoztam nekik csalódást. A kamaszkor már más történet, de azt kell, hogy mondjam, hogy tiniként sem számítottam problémás gyereknek.

Valószínűleg a neveltetésemnek köszönhetőn sem lettem a szélsőségek embere. Így a gyereknevelés során én is igyekszem az arany középúton járni. Nem vagyok sem az autokrata, sem a demokratikus, sem a liberális, sem semmilyen nevelési elv felé elköteleződve. Mondhatni, hogy megyek a józan eszem után. Illetve a saját gondolkodásomat és mentalitásomat próbálom átadni a gyerekemnek, még sokszor széllel szemben is.

Hogy lehet jól gyereket nevelni manapság?

Odafigyelek a gyerekemre, hogy megértsem azt, hogy mi motiválja, hogy mi teszi boldoggá és azon vagyok, hogy maximálisan kiszolgáljam a kis lelke igényeit, De, csak egy bizonyos pontig. Nem tűröm, hogy engedetlen legyen, nem tűröm, hogy kezet emeljen rám, vagy bárki másra. Hogy ne tiszteljen engem és minden életet maga körül.

Rengeteget beszélgetek vele, olvasok neki és sokszor hagyom, hogy döntéseket hozzon. Egészen addig, amíg ezzel nem okoz kárt saját magában vagy másban.

Igyekszem elérni, hogy minden nap nevessen a lányom és hogy összességében boldog ember legyen, aki szereti az életet. Néha ezért viszont rá kell, hogy üvöltsek, amikor például ki akar szaladni az útra, vagy éppen felmászik az asztal tetejére. Tudom, tudom, kérhetném szép szóval és ezerszer is, de inkább ráordítok és nem érdekel, hogy zokogni kezd, ha ezzel lehet, hogy az életét mentem meg.

Próbálom én is erősnek nevelni a lányomat, ahogy az én anyám is tette velem.

Hallgassunk az eszünkre. No, meg a szívűnkre.

Amiben mégis más úton járok az az, hogy nem félek (vagy csak képes vagyok?) kimutatni a lányom iránti végtelen szeretetemet.

Ha visszagondolok, én sosem hallottam azt az anyám szájából, hogy szeret engem. Azt, hogy büszke rám, azt is csak egyszer, a diplomaosztóm napján.

Gondolom pont ezek miatt én sem vagyok egy bújós, szeretgetős, ömlengős nőszemély. Mégsem telik el úgy nap, hogy ne mondanám el a lányomnak, hogy mennyire szeretem őt. Mondjuk az is elhagyja minden nap a számat, hogy agyoncsapom, de ezt még nem tettem meg.

Photo by Derek Thomson on Unsplash

Nehéz helyzetben vagyok, mert a férjem családja egy ilyen pusziszkodós, lelkizős, simogatós, ölelkezős, érzelmeiket mindig, minden formában kimutató család. Nem nagyon tudok ezzel a jelenséggel mit kezdeni (hála a jó égnek a férjem sem), illetve ők se tudják sokszor hova tenni az én „érzéketlenségemet”.

Az, hogy két ennyire más alapokon nyugvó családmodell áll előttem, szintén segít nekem abban, hogy a gyerekemet ennek a két szélsőséges mintának a figyelembe vételével tudjam egyengetni, és mind a két magatartásformából a legjobb részeket ötvözni.

Hogy jól csinálom-e, amit csinálok?

Vannak napok, amikor bizton tudom, hogy igen. És vannak olyanok is, amikor szívem szerint elbújnék a föld alá, mert kritizálják az anyaságomat, vagy éppen a gyerekem viselkedik úgy, hogy szégyellem, hogy az anyja vagyok.

De fel kell állni a nehéz napok után is, és megrázni magunkat és folytatni, amit elkezdtünk. Bízom benne, hogy egy nap a lányom majd megkér engem, hogy segítsek neki olyan frankó embert faragni az unokámból, mint amilyen ő maga is lett.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂