Mint azt sokan tudjátok, nem vagyok egy ősanya típus. Magára az anyaságra mindig is úgy tekintettem, hogy ez egy rohadt kemény meló lehet, miközben nem lehetsz önző és lusta, és egy kicsi életért tartozol majd felelősséggel, a szó minden értelmében. Nem is fűlött a fogam hozzá jó sokáig, hogy így éljek. Aztán amikor mégis anya lettem, úgy döntöttem, hogy ha már feladom korábbi, egyszerű és könnyű életemet, legalább az elveimből nem engedek. Többé-kevésbé sikerült is.

Ebben az írásomban olvashattok az első négy elvemről, amiből nem engedtem anyaként. És íme még négy elv.

Elv, hogy nem kap meg mindent, amit akar!

Volt egyszer egy kolleganőm, akinek a másfél éves gyereke egy tabletet kapott karácsonyra. Mondván, hogy inkább azt nyomkodja, mintsem a kollegínám céges Iphone-ját. Aztán amikor meregettem erre a szememet, jött az a mondás, amit szintén sokat hallottam anno:

 „Majd, ha gyereked lesz, megtudod, hogy milyen nehéz őket NEM elkényeztetni”.

Édes lányom, szörnyű sorsod lehet mellettem! Mert nekem bizony nem esik nehezemre, hogy karácsonyra ne egy százezres kütyüt ajándékozzak neked, amit ráadásul károsnak is tartok.

Photo by Arwan Sutanto on Unsplash

Úgy gondolom, hogy sok szülő szimplán fél nemet mondani a gyerekének! Főleg nyilvános helyen. Mert hát valljuk be, embertársaink habzó szájjal szapulnak bennünket, anyákat, hogy

„jaj, a mai nők mennyire rosszul nevelik a kölyküket”,

Aztán amikor meg egy boltban nem veszed meg a kispónit, és szemed fénye erre toporzékolásban tör ki, akkor meg te vagy a szemét ember, Mert hogy bőgeted és megalázod a gyerekedet.

Szerencsére az előbb említett jelenet velünk nagyon ritkán fordul elő. Pedig néha úgy érzem, mást sem csinálok, mint tiltok a gyereknek. De hála a jó égnek a hisztériázást a négy falon belülre tartalékolja, és nyilvános helyen nem, vagy csak nagy ritkán szokott jelenetet rendezni. Ehhez persze az is kellett, hogy belássam, hogy ha valamiben engedtünk neki, akkor így jártunk. Hála a nagyszülőknek és Apának, a helyi kisboltban már meg sem próbálom elrángatni a kiflitől és a Kubutól. Hiszen mivel kapott egyszer-kétszer, most már úgy gondolja, hogy ez alanyi jogon jár neki.

Ha elesik, nem kapok szívemhez!

A gyerekeknél nagyobb színészeket keresve sem találhatnánk. Beütik a lábukat, és ha azt látják rajtad, hogy megijedsz, akkor még krokodilkönnyeket is képesek kipréselni magukból.

A cél: önmaguk sajnáltatása, néhány plusz puszi begyűjtése, esetleg a testük cipeltetése.

Nagy rafkósok ám.

Az én gyerekem olyan fajta, hogy nem tud járni. Két módon képes közlekedni: ugrálva vagy futva. Ez kb. azóta igaz rá, hogy egy éves kora óta stabilan jár. De mindig is aktív gyerek volt, sokszor ütötte be magát. A mai napig emlékszem rá, hogy eleinte egy-egy koppanás után hogyan nézett rám, miképp fürkészte a reakciómat. És amikor azt látta, hogy érzelemmentesen nézek vissza rá (hiszen láttam, hogy semmi komoly baja nem esett), akkor ment is tovább.

Ez azóta teljesen természetes számára is. Így, ha a nagy rohangálásban megbotlik és elesik, akkor azonnal felpattan, és megy is tovább. Ez azért is jó, mert viszont, ha elpityergi magát, vagy odajön hozzám és mutatja, hogy bibis lett valamije, akkor tényleg tudom, hogy szüksége van rám, és nem csak palira akar venni.

Napirend betartása az első egy évben!

Szerencsére a rendszeretet és a pontosság mindig is jellemző volt rám. Így amikor gyerekem lett, és hallottam arról, hogy milyen fontos nekik az állandóság, és a mindennapi rutin kialakítása, még örültem is neki. Hiszen szeretem, ha van mihez tartanom magamat, és én is tudom, hogy mi után, mi következik.

A környezetemben viszont sokan támadtak emiatt. Mások számára sokszor nem volt elfogadható magyarázat az, hogy azért nem megyünk ekkor vagy akkor valahova, mert az a gyerekem ALVÁSIDEJE. Vagy hogy minden dolgunkat szinte a gyerek evéséhez és alvásához igazítottam, mert én így láttam jónak a gyerekem érdekében. Gyakran hallottam, hogy merev vagyok és rugalmatlan, és szegény kislánynak ezzel hosszútávon nem teszek jót, hiszen nem fog tudni alkalmazkodni a későbbiekben sem.

Hát nem tudom. Most már 2,5 éves a gyerekem és szerintem egy lelkileg nagyon kiegyensúlyozott, az újdonságokra nyitott és elfogadó kislány lett. Szerintem ennek van köze ahhoz is, hogy kiskorában biztonságban tudta magát mindig is.

Photo by Jose Ibarra on Unsplash

Anyaként is elv, hogy a férjemmel kell az énidő

Hiszem, hogy néha a szülőknek el kell szökniük a csemetéjük, és az egész szülői felelősségük elől. Nekünk szerencsénk van, hiszen van, aki vigyázzon a gyerekünkre, már annak egészen kicsi kora óta.

Pár hetes volt a kislány, amikor először ugrottunk el a férjemmel kettesben vacsorázni, míg a nagymama őrizte a gyerek álmát. Nekem elég gyorsan elapadt a tejem, így viszonylag korán elkezdtük a hozzátáplálást a tápszer mellett. Ennek köszönhetően már a gyerek fél éves korában el tudtunk utazni nélküle egy kis miniszabadságra (2 éjszakára), és utána feltöltődve tudtuk folytatni a mindennapokat.

Tudom, hogy sokan ezt a fajta viselkedést elítélik, hiszen úgy gondolják, hogy egy ennyi idős gyereknek csakis az anyjára van szüksége. Én erről azt gondolom, hogy gyereke válogatja. Illetve talán neki is jobb, ha kipihent, és jókedvű szülők veszik őt körül, mintsem idegbajosak és hulla fáradtak.

Nekem is nagyon nehezemre esett először másra bízni a gyereket, hiszen én is, mint általában minden ember úgy gondolom, hogy én tudok a legjobban vigyázni a gyerekemre. De rá kellett jönnöm, hogy én olyan fajta anya vagyok, akinek szüksége van a férjével egy kis énidőre ahhoz, hogy ép ésszel végig tudjam csinálni ezt az egész anyaság dolgot.

Nektek voltak elveitek gyereknevelés előtt? És mennyire tartjátok be őket már anyaként? Írd meg kommentben, kiváncsian várom.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂