Mint általában sok mindenről, a gyereknevelésről is megvoltak a már-már kőbe vésett elveim, még azelőtt, hogy gyerekem lett volna. Emlékszem, amikor elméleti jelleggel beszélgettünk különböző társaságokban a gyerekekről, és kifejtettem egyes nézeteimet, sokszor csak legyintettek rám, hogy „na, ha anya leszel, majd engedsz az elveidből.”

Persze akaratos, „ki-ha-én-nem” mentalitásomból fakadóan, ezek a megjegyzések csak még inkább megerősítettek abban, hogy majd én megmutatom a tutit. Hogy mennyire sikerült? Lássuk csak!

Íme 4 elvem, amiből nem engedtem anyaként:

1. elvem, amiből nem engedtem: egy kisgyerek ne nézzen tévét! Se telefont! Se laptopot!

Amióta elterjedtek az okos kütyük, úton útfélen olyan gyerekeket látok, akiknek szó szerint folyik ki a nyál a szájukon. Olyannyira beszippantja őket a képernyő. Másik nagy kedvenc jelenetem az, amikor beülünk egy étterembe. Mellettünk ül egy 3 tagú család, apuka, anyuka és egy négy-öt éves forma gyerek. És mindegyik kezében ott a telefon, vagy a tablet. Az hagyján, hogy el nem tudom képzelni, hogy mi a jó fenéért jönnek el egy étterembe, és költenek tízezreket ezért az „élményért”. De hogy egy gyerek így szocializálódjon, hogy ezt látja a szüleitől, attól falra mászok.

Szóval eldöntöttem, hogy az én gyerekem biztosan nem fogja zombi üzemmódban a kijelzőt nézni. És ezt az elhatározásomat többé-kevésbé sikerült is átültetni a gyakorlatba. Nem adunk a gyerek kezébe tabletet, vagy laptopot, hogy nosza, bambuljad csak! És például a férjemmel a tévénézést is arra az időre korlátozzuk, amikor a gyerek már alszik.

A telefonkérdéssel viszont bevallom, picit meg vagyunk lőve, hiszen a mobilok olyannyira a részünkké váltak, hogy nehéz kivitelezni, hogy ne lássa a kislány, hogy néha nyomkodjuk. Így természetesen érdekli a dolog és van, hogy elcsórja a készülékeket. Persze sok mindent nem tud vele kezdeni, hála az ujjlenyomatos feloldásnak, de ezen a téren még van hova fejlődnünk a férjemmel.

Persze tudjuk, hogy a végtelenségig nem lehet, és nem is szabad eltiltani a gyereket a technikai vívmányoktól. Így egyszer-egyszer jutalom részeként engedünk neki egy maximum öt perces mesenézést. De akkor is szigorúan ott vagyunk mellette, hogy ha bármi kérdése lenne, akkor tudjunk beszélgetni a mese történéseiről.

2. elvem anyaként: egy gyerek aludjon a saját ágyában!

Na igen, ez egy másik elvi kérdésem volt. Biztosan tudtam, hogy NEM AKAROK egy ágyban aludni a gyerekemmel. Egyrészt hosszú távon nem tartom egészségesnek. Másrészt rengeteg negatív példát láttam arra vonatkozóan, hogy a szülők miután kicsiként maguk között altatták a gyereket, később, még öt-hat évesen sem tudták őt kirakni onnan.

Szóval úgy gondoltam, hogy a megelőzés lesz a legjobb módszer, és az első naptól fogva a saját ágyában altattuk a gyereket. És bár idővel rohadt fárasztó volt egy éjszaka háromszor átmenni egy másik szobába, és nem csak félálomban megetetni a gyereket, majd utána vissza is aludni, de hát valamit valamiért.

Tim Kraaijvanger képe a Pixabay

És hogy milyen könnyű „elkapatni” egy gyereket, arra van egy jó példám. Egyszer jártunk úgy, hogy a kislány bő egy évesen, borzasztóan megfázott. Szegénykém tíz percenként felsírt, nagyon rosszul volt. Aggódtam is érte, így betettem magam mellé az ágyba. És bár a gyereknek két nap múlva kutya baja sem volt, mégis onnantól fogva hetekig ment az, hogy a kislány felkelt hajnalban, és hiába próbáltam visszaaltatni, végül mindig feladtam, és az ágyunkba kötött ki. Aztán megelégeltem a helyzetet, és a védőnő tanácsát kértem.

Ő elmondta, hogy az az egy alkalom is elég volt a gyereknek, hogy megszokja a kényelmet. És hogy vagy most szoktatom le erről őt, vagy még öt év múlva is így fogjuk tölteni az éjszakákat. Szóval felszívtam magamat, másnap hajnalban amikor kelt a gyerek bementem hozzá, és ott ültem négy órán keresztül nála! A gyerek nem aludt vissza, de nem is jött be az ágyunkba. A következő éjszakán már „csak” két órát kellett bent ülni vele, majd visszaaludt. És így szépen, fokozatosan, sikerült leszoktatni az éjszakázásról. Kb. két hét múlva már fel sem kelt a lányom. Rohadt kemény két hét volt, de megérte.

3. elvem: nem gügyögök, nem csinálok bazári majmot magamból!

A következő dolog, amivel sosem tudtam azonosulni az az, amikor a felnőttek lemennek gyök kettőbe és gügyörésznek, pofákat vágnak, isten tudja még mit nem csinálnak. Csak azért, hogy felhívják magukra a figyelmet, vagy hogy szórakoztassák a babákat. A szakirodalomban olvasni sok félét. Az egyik tanulmány szerint igenis hasznos, ha gügyögsz a gyereknek, a másik szerint pont, hogy ártalmas. Így szokás szerint mindenkinek a maga józan paraszti eszére kell hagyatkoznia.

Én úgy voltam vele, hogy nem vagyok egy bazári majom, képtelen vagyok hülye fejeket vágni a lányomnak, meg ütyülüpütyülü stílusban kommunikálni. Így nem is erőltettem a dolgot. Cserébe rengeteget beszéltem a lányomhoz, sokat énekeltem neki, magyarul és angolul is, és nem is érzem azt, hogy hiányzott volna az életünkből a dajkanyelv. Két és fél éves a lányom, remek szókincse van, két nyelven beszél, mondókázik, énekel. Szóval ártani biztosan nem ártottam neki azzal, hogy normális hangnemben beszéltem hozzá.

4. elvem, amiből nem engedtem anyaként: lesz énidőm!

Óh, hány olyan szülőt ismertem, akivel, miután gyereke lett, teljesen megszakadt a kapcsolatom, mert beszívta őket az anyaságuk! Onnantól fogva, hogy gyerekük lett, nem lehetett velük beszélgetni, sosem értek rá semmire, ha nagy ritkán mégis felvették a telefont, akkor is csak a gyerekük volt a téma. Sőt, még azt is végig kellett hallgatnom, hogy nekik nincs semmire sem idejük, nem jutnak el fodrászhoz, nem tudnak eljárni tornázni, és nemhogy egy könyvet nem vettek a kezükbe hónapok óta, de hajat sem mostak egy-két hete. Ilyenkor csak az udvariasságom tartott attól vissza, hogy megkérdezzem, hogy és „hol a gyerek apja”?

Photo on Pixabay

Nem egy emberi kapcsolatom ráment arra, hogy a másik félnek gyereke lett. Szóval amikor én bejelentettem az egyik barátomnak, hogy terhes vagyok, ő pedig ráncolta a homlokát, hogy örül, meg minden, de tuti elveszít engem, már akkor biztosítottam őt arról, hogy ettől ugyan nem kell tartania.

Nyilván eltolódtak a hangsúlyok a baráti kapcsolatokról a gyerek irányába. De számomra én magam és az egyéb kapcsolataim is fontosak voltak annyira, hogy ne hagyjam, hogy teljesen beszippantson az anyaság.

Megbízok a férjemben, tudom, hogy képes jól ellátni a gyereket, míg én távol vagyok. Szóval gyerek ide, vagy oda, van életem, vannak barátaim és talán ennek is köszönhetem azt, hogy képes vagyok venni a mindennapi akadályokat.

Nagyon fontosnak tartom, hogy azáltal, hogy gyerekünk lesz, ne veszítsük el önmagunkat, és a korábbi énünket. Tudom, hogy a gyerek a szemünk fénye, de hosszú távon nem tartom számára sem kifizetődőnek, ha minden elvünket sutba dobjuk, és hagyjuk, hogy a fejünkre nőjenek.

További 4 elvemről ebben a cikkben olvashattok.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂