Tudjátok, amíg a saját bőrömön nem tapasztaltam meg azt, hogy milyen is igazából anyának lenni, és gyereket nevelni, nekem szent meggyőződésem volt, hogy az esetek 95 %-ban egy gyerek azért nem tud viselkedni, mert a szülei nem nevelték meg. És bár erre most is látok szép számmal példát, rá kellett döbbennem a saját anyaságom által, hogy bizony a dolgok nem mindig feketék, vagy fehérek.

gfergu1 képe a Pixabay -en.

A mindennapi hisztinket add meg nekünk ma!….

Az utcán teli torokból üvöltő, magát a földre szó szerint leverő totyogó.

A boltban a csokiért visító, rúgkapáló kétéves.

Egy étteremben le-föl rohangáló, közben fennhangon üvöltöző hároméves.

Egy szobába belépő, többszöri felszólításra sem köszönő négyéves.

A játszótéren egy másik gyereket megharapó, pofonvágó ötéves.

Egy úgy káromkodó kisgyerek, hogy még egy kocsis is megirigyelhetné…..

Ismerős jelenetek, ugye?

Nap nap után látunk, hallunk, tapasztalunk hasonlókat, és ilyenkor elborzadunk, megcsóváljuk a fejünket, ciccegünk egyet, és azon nyomban ítélkezünk.

A szülő a hibás!!!!

Mert hát a gyerek földhöz veri magát, mert hagyják hisztizni.

Mert követelőzik a gyerek, hiszen a szülei elkényeztették.

Mert miért nem foglalkoznak már azzal a gyerekkel, miért hagyják, hogy le-föl futkározzon egy étteremben.

Mert hát biztos a gyerek szülei is olyan bunkók, hogy nem köszönnek, ha bemennek valahova.

Mert otthon is biztos agressziót lát a gyerek, ezért üt-vág ő is.

Mert anyuci és apuci is tutira anyázik otthon folyamatosan, hát még szép, hogy a gyerekük is randán beszél.

Nos, most, hogy már 3 éve anya vagyok, ezt már egy kicsit máshogy gondolom.

Amikor a gyerek (görbe) tükröt mutat!

Hiszen annyi mindent képes produkálni a lányom, amitől én magam is elborzadok sokszor, és bármennyire is keresem magamban/magunkban a hibát, van, hogy bizony nem találom.

Pedig higgyétek el, tényleg mélyen magamba szoktam nézni.

És most persze nem azt mondom, hogy én aztán tökéletes vagyok, dehogy is. Egy csomó hülye szokásomat és tulajdonságomat vélem felfedezni a gyerekem viselkedésében, amiért nem egyszer pironkodok. Nem vagyok egy szent, pontosan tudom, hogy amikor a gyerek elereszt egy olyat mondatot, hogy „mi ez a szar?”, vagy „folyik a tetves orrom”, akkor az anyja által hallott okosságokat mondja, és tökéletesen elhelyezi egy megfelelő szövegkörnyezetbe.

Vagy például amikor megáll a szoba közepén csípőre tett kézzel, és kioktató hangnemben közli, hogy „Na ide figyelj, anyám!…”, akkor is pontosan tudom, hogy ki ezért a felelős.

Ezek tipikusan azok a helyzetek, amikor hangulatodtól függően szíved szerint azt várod, hogy a föld megnyíljon alattad, vagy éppen pukkadozol a nevetéstől, mert hát na… mégiscsak tök vicces tud lenni, ahogy egy hároméves próbálja osztani neked az eszet. Ráadásul a saját stílusodban.

Mégsem minden nevelés kérdése?

De például, amikor a lányom éppen levág egy hisztériát, mert nem engedem meg neki, hogy tíz fokban kiscipőben menjen óvodába, sőt, van, hogy még felém is csap éktelen dühében, akkor őszintén vakarom a fejemet, hogy ezt meg miért, és hát honnan, mert, ha valamiben, a következetes nevelésben jó vagyok.

Ha nálam valami egyszer nem, akkor az nem, még ha piros hó esik is. És mégis, újra és újra és mindennaposan belefutok abba, hogy a gyerekem nem fogadja el azt, ha én valamire nemet mondok. És alkudozik, és magyaráz, rosszabb esetben toporzékol, pedig tényleg SOHA SEMMIT nem ért el nálam hisztivel.

És mégis csinálja! Hogy miért? Bár tudnám!

Az okosok szerint túlfejlett az öntudata és borzasztó akaratos genetikailag.

Boldogabb vagyok ettől a tudástól, amikor mások előtt csinálja ezt? Nem!

Mert pontosan látom sokak szemében, hogy azt gondolják rólam, hogy sz@r anya vagyok, aki nem nevelem a lányomat. És akkor én még egy szerencsés típus vagyok, mert nálunk az a felállás van, hogy a gyerek mindenhol egy kisangyal, csak itthon tör ki belőle az ördög.

Szóval én most már ott tartok, hogy saját magam példáján látom, hogy a nevelés bizony nem minden.

És tudjátok mit? Ha a fenti helyzetekben találom magamat, az én fejemben a következő gondolatok cikáznak át.

Anyaként már kicsit másképp látom ezt a nevelés kérdést, mint korábban!

A gyerek a földhöz veri magát, úgy hisztizik? – Istenem, de jó, hogy az enyém még ilyet sosem csinált.

Követelőzik a gyerek? – Basszus, ezt mi is elcsesztük, nálunk is már alanyi jogon jár a kifli a gyereknek, ha boltban vagyunk – még szerencse, hogy csak ezt kéri.

Az étteremben nem bír a seggén ülni a kölyök? – Tisztelem a szüleit, hogy nem laptopot nyomtak a gyerek kezébe, hogy addig is csöndben legyen, és hát igen, ciki, átérzem a helyzetet.

Nem köszön nekem egy gyerek? – Üdv a klubban, van, hogy az enyém sem teszi, mert épp nincs kedve hozzá, vagy éppen meg van szeppenve.

Harap-rúg, üt egy gyerek? – Őszintén sajnálom a szülőket, borzasztó kellemetlen lehet.

Olyat mond a gyerek, hogy még én is belepirulok? – Próbálok nem reagálni rá, nehogy megerősítsem azt a gyerekben, hogy vicces, vagy épp gáz, hogy ezt mondja. Saját tapasztalat, hogy minél nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a dolognak (akár negatívat, akár pozitívat), a gyerek annál többször fogja ismételni.

Szóval igen, sok mindent másképp gondolok már, mint három évvel ezelőtt. Igyekszem nem ítélkezni, és bízom benne, hogy cserébe másoktól is ezt kapom. Mert azt hiszem kevés nehezebb dolog van, mint az anyaság.

Követünk el mindannyian hibákat, hát persze, és szerintem a legtöbbünk ostorozza is magát emiatt épp eléggé. De nincs szükségünk arra, hogy még olyanok miatt is szégyenkeznünk kelljen, amikről nem tehetünk.

Ha szívesen olvasnál arról, hogy a lányom hároméves korában miért cseréltem volna vele szíves, akkor jó olvasgatást és szórakozást!

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂