Kétbalkezes vagyok. Nem kicsit, nagyon.

Éppen emiatt csapdahelyzetbe is kerültem, amikor úgy döntöttem, hogy a gyermeknevelésben zéró toleranciát hirdetek a képernyőkkel szemben.

Alapjáraton semmi bajom nincsen a televízióval, a laptoppal, a tablettel, vagy egyéb kütyükkel.

Az előző életemben (értsd gyerek előtt) a mindennapjaim részét képezte a híradónézés, a sorozatok, és a letöltött, jó filmek. Azt azért hozzáteszem, hogy ha bármi egyéb programom adódott, akkor nem kaptam a szívemhez, hogy úristen, most sosem tudom meg, hogy Antónia egyedül vezeti-e a híradót, vagy Szellő István is az oldalán lesz-e.

Úgy gondolom, hogy egy átlagos, magyar tévénézőnek számítottam.

Egészen addig, amíg gyerekem nem lett.

Eleinte persze K. érkezése nem nagyon befolyásolta a tévénézési szokásainkat, hiszen elég volt csak úgy fektetni, hogy ne lássa a képernyőt.

Sőt!

A sokszor órákig tartó szoptatás-altatás kombótól és a folyamatos éjszakázástól hulla fáradtan másra nem is lettem volna képes, mintsem, hogy nézzek ki a fejemből és kicsit elrugaszkodjak a valóságtól.

Viszont sosem felejtem el, hogy mennyire megdöbbentem, amikor először vittem K-t valamelyik kötelező orvoslátogatásra.

Egy másik anyuka is ott volt egy nagyobbacska gyerekkel, aki sem nem rosszalkodott, sem nem sírt vagy üvöltött, csak szimplán létezett, és „anyuka” mégis előkapott valamilyen kisebb kütyüt, benyomott rajta valami idióta nyomkodós játékot és a gyerek kezébe adta, míg ő a telefonját nyomkodta. Szerencsétlen gyerek szó szerint

a szemem előtt alakult át zombivá, rá 2 percre kigúvadt szemekkel és szája szélén lecsorgó nyállal

nyomkodta azt az istenverte játékot.

Akkor, és ott döntöttem el azt, ami addigra már ettől függetlenül is megfogalmazódott bennem, hogy az én gyerekem biztosan nem lesz egy leszedált zombi.

Az angoloknak amúgy van erre egy baromira jó kifejezésük, ez a

„couch potato”

ami szabadfordításban annyit tesz, hogy kanapén ülő krumpli, és azokra használják, akik túl sok időt töltenek a kanapén ülve, a tévét bámulva.

Szóval a döntés megszületett, és ahogy azt említettem, egy ideig nem is volt nehéz betartani, de

aztán eljött az az időszak, amikor K-t egyre inkább szórakoztatni kellett.

Híve vagyok a szabad játéknak, K. már nem annyira, valahogy ő olyan kislányra sikeredett, aki igényli, hogy mindig vele legyen foglalkozva.

Így megpróbáltam erőt venni magamon, és elkezdtünk olyan közös tevékenységeket folytatni, amik legalább fél órára lekötik a gyereket.

Sokat bújtam a netet, hogy egy 1,5 éves gyerekkel mit lehet kezdeni és higgyétek el,

egy egész világ vár rátok a tévénézésen kívül!

Ha nem is minden nap, de gyakran festünk, ragasztunk, vagdosunk.

Mióta K. betöltötte a 2 éves kort és beköszöntött a sütési szezon már a konyhában is segédkezik nekem.

Nem mondom, hogy nem lenne sokkal egyszerűbb és könnyebb az életem, ha felrakott lábbal bambulnám a tévét a gyerekkel együtt, vagy csak szimplán beültetném őt a tablet elé és benyomnám a Youtube-ot, amíg én kiteregetek, de

NEM!

Főleg amióta bölcsibe jár, annyira lerövidültek az együtt töltött órák száma, hogy azt mind

vele kívánom eltölteni.

Mint említettem, nem vagyok egy ügyeskezű nő, és eleinte nagyon idegenkedtem attól, hogy pont én mutassak meg kreatív dolgokat a kislánynak, de aztán belejöttem.

Sőt, sikerélményeim vannak!

És ami a legfontosabb minőségi időt töltök a gyerekemmel!

 

Hát kell ennél több?

 

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂