Világ életemben fiús voltam, mindig is jobban éreztem magamat a férfiak társaságában, és amikor terhes lettem is egyértelműen kisfiút kívántam magunknak. Persze az élet fityiszt mutatott nekem, és kislányunk született. És most már egyáltalán nem bánom ezt.
Szóval ez az egész valószínűleg ott kezdődött, hogy van egy négy évvel idősebb bátyám és gyerekkoromban rajta, és a még nála is idősebb, szintén fiú unokatestvérem nyakán lógtam állandóan. Azt hiszem már csak miattuk is borítékolható volt, hogy barbie baba helyett én a matchbox-okkal, pónik helyett pedig a GI Joe figurákkal fogok játszani. Ha nagy ritkán mégis valami kislányos játékkal mertem szórakoztatni magamat, a bátyám abban a pillanatban elkezdett szekálni, meg gúnyolni, így idővel végképp leszoktam mindenről, ami lányos volt, és őszintén cikinek éreztem, ha valaki a másik haját fonogatja, vagy csillámport ken magára, vagy ki emlékszik már rá, hogy mi volt a menő a harminc évvel ezelőtti kislányok körében. Ami biztos, hogy tényleg soha nem tudtam mit kezdeni a klasszikus értelmeben vett kislányok csacsogásával, a rózsaszín habos-babos tüllszoknyájukkal és társaikkal. A királynős és babázós szerepjátékoktól pedig egyenesen a falra tudtam volna mászni.
Körülbelül általános iskolás korom végére lettek igazi lánybarátaim, onnantól fogva már mentek a bandázások, de velük is inkább együtt lógtunk, beszélgettünk, röhögtünk marhaságokon, no meg persze a plátói szerelmi életünkről is órákig képesek voltunk csacsogni. Talán a tini korom volt az egyedüli, amikor inkább a lányok társaságára vágytam. Utána egyrészt elkezdtem fiúzni, másrészt ismét sokat lógtam a bátyám haveri körével, ami tök jó volt. Gimnazistaként és utána is kocsmába jártam velük és rock koncertekre, amit azt hiszem kevés lány mondhat el magáról. Sokkal jobban szórakoztatott a srácok szabadszájúsága, lazasága, őszintesége, mint a lányok modorossága, állandó önmaguk megjátszása és cica-harca. Tetszett, hogy a fiúkon sosem éreztem a taktikázást, bármikor bármiről képesek voltak órákig eldumálni, nem kerülgették a forró kását, egyszerűen megmondták a frankót, és ha összevesztek, pikk-pakk kibékültek vagy egy szkanderrel elrendezték, hogy ki a legény a gáton. Ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy a lányoknak mindig kellett a feszkó. Valakit mindig ki kellett közösíteni, valakire mindig haragudni kellett és nem beszélni vele. Számomra borzasztó fárasztó volt az állandó tetszeni akarásuk másoknak, és a tökéletességre való törekvésük, így továbbra is inkább a fiúk társaságát kerestem.
Miután elkezdtem dolgozni, ott is úgy hozta az élet, hogy hála a jó égnek leginkább férfiak vettek körül. Szerencsére a stílusomból fakadóan gyorsan befogadtak maguk közé; nekik meg pont az tetszett bennem, hogy velem aztán el lehetett beszélgetni bármiről, a csajozós témákban is tudtam tanácsokat adni, ha elkáromkodták magukat nem kaptam a szívemhez és ha pasi mivoltukból adódóan valami bunkóságot mondtak (ami férfiak lévén gyakran előfordult), akkor nem húztam fel az orromat és sértődtem meg, hanem poént csináltam belőle és mehettünk is tovább. Csak, hogy a pasikról is mondjak viszont valami rosszat, egy dologgal tudtak mindig is az őrületbe kergetni, amikor nem tudják hogy hol a határ. Így természetesen volt olyan is, amikor kiakasztottak a kollégáim, amikor órák óta cukkoltak már, kértem, hogy most már unom a dolgot, fejezzék be, és akkor tettek rá még egy igazi nagy lapáttal. Azt hiszem nőktől ilyet sosem tapasztaltam.
Természetesen amikor megismekedtem Apával, a haveri társaságom is elkezdett lekopni. De mázlim volt, mert a férjem nem egy féltékeny típus, így miután vele összejöttünk, sem kellett lemondanom a férfi-barátaimról (igen, hiszek a férfi-nő barátságban), hanem egyszerűen „bedobtam őket a közösbe” és családi barátokká váltak.
Később szerencsém volt abban is, hogy akkor született gyerekem, amikor a gyerekkori barátnőimnek is (mert azért ilyenből is akad egy-kettő), mert azért valljuk be, a szoptatásról, pelenkacseréről és egyéb kisgyerekkel járó izgalmakról mégiscsak jobban el lehet beszélgetni egy anyatárssal. Sőt, ha őszinte akarok lenni, inkább csak velük lehet. Amióta gyerekem született és „beszűkült” a tudatom, már inkább a nők társaságát keresem. Sajnáltatni magamat, hogy hulla fáradt vagyok és állandóan idegbajos, igazából csak egy olyan embernek lehet, aki maga is átéli ezt az állapotot.
Persze itt is nehéz dolgom van, akárkivel nem tudok beszélni ezekről az anyás dolgokról, hiszen a stílusom nagyjából maradt a régi, ugyanolyan pasisan, őszintén, sokat nem kertelve beszélek mindenről, ami viszont sok nőnek nem szimpatikus. Mi nők egyrészt nem bírjuk, ha valaki határozottan, sallangok nélkül beszél a negatív dolgokról. Arról nem is beszélve, hogy a „kirakat-anyukák” lenézik az embert, ha az panaszkodni mer, hiszen ők mindenáron fent akarják tartani a „tökéletesen boldog vagyok az anyai szerepkörömben” attitűdöt. Valahol még irigylem is őket….
Azt hiszem, egyértelmű, hogy ha választanom kell, hogy kik között töltsem a napjaimat, a férfiakat választom. Egyszerűen azért, mert velük szocializálódtam, velük tudom megütni a hangot, értem őket (no nem mindig persze), hogy mit miért csinálnak és mert én is olyan vagyok, mint ők. Mégis, a legjobb barátom egy nő, immáron 28 éve. Bármilyen meglepő, ő egy nagybetűs NŐ! Totális ellentétem. Mégis őt hívom fel, ha bármi bajom van, és a férjemen kívül ő ismer igazán. Igaz a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást.
Visszatérve a lányomra… Sosem gondoltam volna, hogy gyerekem lesz, azt meg főleg nem, hogy kislányom. De most már nagyon örülök ennek. Benne egyrészt genetikailag már most több nőci van, mint bennem, így talán én is csajosodni fogok idővel, másrészt egy égetnivaló boszorkány, mint az anyja, így egy dolgot biztosan tudok: van egy legújabb legjobb barátnőm, aki úgy imád engem, ahogy vagyok.
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
