Azt hiszem, hogy mi emberek, túlságosan is hajlamosak vagyunk arra, hogy sürgessük az időt. Mindig várunk valaminek az eljövetelére, sokszor mondjuk azt, hogy bárcsak már itt, vagy ott tartanánk, miközben azt hiszem pont a lényeg sikkad el: jól érezni magunkat a bőrünkben minden áldott nap, gyönyörködni a célig vezető út szépségeiben, még ha ez az út rögös is, és úgy igazán átélni az apró örömöket a mindennapokban.

chenspec képe a Pixabay -en.

Persze ez így egy kicsit túlzásnak hangzik, és valójában az is, hiszen abszolút tisztában vagyok azzal, hogy nem lehetséges, és nem is kell minden áldott nap, minden egyes percét élveznünk.

Sőt, vallom azt is, hogy az élet szükséges velejárója a sok nehéz pillanat.

Csak ezt baromira nehéz elfogadnunk, amikor éppen rossz passzban vagyunk, vagy nem látjuk a kiutat.

Egy jó barátom mondta azt nekem egyszer, amikor már elég régóta maga alatt volt magánéleti zűrök miatt, hogy igazából alig várja, hogy leérjen érzelmileg a gödör legaljára, mert tudja, hogy onnan már csak felfelé vezet az út.

Először ledöbbentem azon, hogy egy ember, hogy kívánhat magának még rosszabbat, aztán eljött az idő az én életemben is, amikor megértettem, hogy mit is akart ezzel az egésszel mondani.

Azóta, ha érzem, hogy jönnek a gondok, vagy akár már csak a negatív gondolatok, nem menekülök előlük, hanem igenis próbálom megélni őket, keresni az okokat, hogy ez most vajon miért történik velem, vagyis minél tudatosabban kezelni a problémát, hogy a későbbiekben felhasználhassam a levont tanulságot.

Előrefelé nézek, azt mondom, hogy igen, ez most egy szar helyzet, szitu, menjünk el vele a falig, hogy csak úgy csattanjon, amikor leérek annak a bizonyos gödörnek az aljára, és csapjon arcon a felismerés, hogy na, ez eddig volt és netovább, tudom, hogy miért történt, ami történt, és már nincs más dolgom, csak hogy minél gyorsabban kimásszak a negatív spirálból, és tanulva az esetből mehessek tovább az utamon.

És igenis, mindent megteszek azért, hogy a legapróbb jót is felfedezzem ilyenkor is.

Mert most már én is azt mondom, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy elengedjük a múló pillanatokat – legyenek azok akár rosszak is -, anélkül, hogy legalább megpróbáljuk meglátni bennük a jót.

Azt vettem észre, hogy valahogy így 35 felett, elkezdett nagyon rohanni az élet. Ezt nem is feltétlenül magamon látom, hiszen, ha a tükörbe nézek, ugyanaz az arc tekint vissza rám, mint 20 évvel ezelőtt (na jó, néhány ránc azért már megjelent a szemem körül). Inkább akkor döbbenek meg, amikor realizálom például, hogy a gyerekkori barátnőm maholnap negyven éves lesz.

Vagy amikor rájövök, hogy hamarosan megszületik a fiam, pedig nemrég tudtam csak meg, hogy terhes vagyok.

Őszinte leszek, nekem is van még bőven hova fejlődnöm ezen a téren, és valljuk be, ez az év sem kedvezett annak, hogy annyira meg akarjuk élni a jelent, és ne sürgetni akarjuk az időt.

De azért tartsuk szem előtt, hogy nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap és inkább próbáljuk meg élvezni a mát, hiszen minden elmúlik egyszer, csak az a kérdés, hogy engedjük-e.

 

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂