Hallottam egyszer egy mondást, miszerint a nevetéshez sokkal kevesebb izom munkájára van szükség, mint egy dühös tekintethez. Azt nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, de egy dolog biztos a nevetéssel kapcsolatban: sajnos idővel leszokunk róla.
Én magam is emlékszem, hogy gyerekkoromban mennyivel többet nevettem. Mit nevettem, vihogtam. Nem telt el úgy nap, hogy a barátnőimmel ne kacagtunk volna hatalmasakat, sokszor csak úgy, minden különösebb ok nélkül.
Sosem felejtem el, hogy olyan tíz éves forma lehettem, és az edzésről hazafelé a már akkor is legjobb barátnőmmel akkorákat nyerítettünk, hogy szegénynek az anyukája inkább átvonult a 7-es busz egyik feléből a másikba, mert állítólag annyira égő volt, ahogy viselkedtünk. Tény, hogy sokszor azt sem tudtuk már, hogy min derülünk, csak áradt a szánkból egyik hülyeség a másik után, és olyan nagyon boldogok voltunk a semmitől, mint a fene.
Csak szegény Tündi néni! Ő nem tudott mit kezdeni a mi féktelen jókedvünkkel, pedig, ha ismertek végtelenül türelmes, csuda természetű asszonyt, akkor a barátnőm anyukája az volt. Tündi néni, csókoltatom még most is 😊
Aztán sejtem, hogy otthon sem viselkedhettem különbül, mert majd mindennap meghallgattam aputól, hogy „ne vihogj már, mint egy fakutya!”
Fogalmam nincs, hogy ennek a bölcs mondásnak mi lehet az eredete, és az sem tudom, hogy mennyire elterjedt szokás más családoknál valamiféle fából készült kutyához hasonlítani egy gyerek nevetését, de tény, hogy én gyakran hallottam, hogy apu így próbál fegyelmezni.
„Az a nap, amelyik nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő.”
(Charlie Chaplin)
Kamaszként azért már emlékszem, hogy voltak napok, amikor szerelmi bánatomban csak zenét hallgattam, és a párnámba fúrt fejjel próbáltam kitalálni, hogy az éppen kiszemelt aktuális nagy Ö miért nem vesz vajon tudomást rólam… De így visszatekintve valahogy úgy rémlik, hogy ezek a hatalmas – és akkor és ott tényleg mélyen megélt – bánatok viszonylag könnyen orvosolhatóak voltak, egy-egy a barátnőkkel átcsacsogott délutánnal.
Az első munkahelyem, 18 éves koromban, egy nagyon vidám hely volt. Remek csapat, jó társaság, ahol garantált volt a vidámság. Olyannyira jó volt a hangulat, hogy kedvem sem volt sokszor hazamenni a munkaidőm letelte után sem, és az is nem egyszer előfordult, hogy ott maradtam a következő műszakkal és hajnalban sétáltam csak haza, hogy legalább néhány órát tudjak aludni a következő munkanap előtt. Laza hely volt, főleg éjszaka, amikor, ha a nap közbeni műszakban rendesen dolgoztál, akkor biztos lehettél benne, hogy a kutya sem fogja ellenőrizni azt, hogy te hajnal kettőkör a kollégáiddal karaoki bulit tartasz-e, vagy kártyaparty-t tartotok-e az éppen betoppanó haveri társasággal.
Aztán ahogy teltek-múltak az évek, az én fejem lágya is elkezdett benőni, és ezzel párhuzamosan a következő munkahelyeim is már jóval komolyabbak cégek voltak. Így visszagondolva azt kell, hogy mondjam, hogy ezzel a „felnőtté” válásommal együtt, észrevétlenül elkezdett kikopni az életemből a mindennapi kacajok zsivaja.
A párkapcsolataim is egyre komolyabbak lettek, míg végül megismerkedtem Apával, akivel aztán úgy döntöttünk, hogy elkezdjük nem csak élni, hanem felépíteni az életünket.
És ezzel együtt lavinaként jött minden: hogy kéne egy autó, hogy kéne egy közös lakás, hogy ehhez bizony spórolni kell, de mivel ez sem volt elég (hogy is lehetett volna?) így hitelt kellett felvennünk. Hogy ezt törleszteni tudjuk, egyre többet dolgoztunk, egyre magasabb pozícióba kerültem, ami egyre nagyobb felelősséggel járt, és én egyre kevesebbet nevettem….
Sok volt a stressz, sok volt a „folyton hülyékkel vagyok körülvéve” érzés, akik nem úgy gondolkodtak, mint én, így egy idővel bármennyire is szerettem a közvetlen kollégáimat, elkezdtem belefásulni a mindennapi mókuskerékbe.
„Mindig hálás vagyok a nevetésért, kivéve, amikor az orromon jön ki a tej.”
Woody Allen
Aztán úgy hozta az élet, hogy teherbe estem, és ezáltal egy korábban sosem tapasztalt felelősség szakadt a nyakamba: eleinte életben kellett tartanom és gondoskodnom kellett egy babáról, majd a következő évek azzal teltek, hogy a legjobb tudásom szerint embert neveljek a lányomból.
Viszont!
Bármennyire is nehéz munka anyának lenni, bármennyire is fárasztó és idegörlő tud lenni az élet egy kisgyerekkel, de egy dolog biztos: a kislány visszacsempészte a nevetést az életembe.
Minden áldott nap mond, vagy tesz valami olyat, amitől elnevetem magamat, vagy legalábbis mosolyra húzódik a szám.
Ha mástól nem is, de attól a látványtól, ahogy egyszer csak a semmiből elkezd úgy hahotázni, hogy még a könnye is kicsordul.
De eszemben sincs ezért rászólni 😊
Hiszen onnantól fogva már mind a ketten csak vihogunk, mint egy fakutya!
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
[gs-fb-comments
