A minap elmentünk vásárolni a férjemmel a közeli bevásárlóközpontba. Alighogy kiszálltunk az autóból, szinte azonnal ott termett egy toprongyos, hajléktalannak tűnő férfi, és kérte, hogy a KARÁCSONY KÖZELEDTÉRE gondolva támogassuk az általa képviselt XY alapítványt, és adjunk neki PÉNZT.
Valahogy annyira szürreális volt az egész. Megmondom őszintén, arra sem figyeltem oda, hogy pontosan milyen alapítvány nevében tevékenykedik. Azzal a lendülettel, ahogy felmértem a férfi küllemét, már tudatalatt el is döntöttem, hogy bármit is akar, úgyis EL FOGOM UTASÍTANI.
Mindezt persze kellő jólneveltséggel tettem. Miközben baromira ZAVARBAN VOLTAM, hiszen mégiscsak piszok dolog nem segíteni egy embertársunknak. Főleg így karácsony közeledtével. Mivel ez a fajta jelenet eléggé mindennapos dolognak számít manapság (főleg így decemberben), valószínűleg rá egy fél órára már el is felejtettem volna az egészet. De ahogy elfordultam a férfitól, ő SZÁMONKÉRŐ, mondhatni VÉRIG SÉRTETT hangon utánam szólt. Hogy mégis MILYEN EMBER VAGYOK ÉN, és hogy szoktam-e egyáltalán jótékonykodni.
Hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Annyira megdöbbentett, hogy mégis mit képzel magáról ez az ember, és hogy veszi a bátorságot ahhoz, hogy számonkérje rajtam, hogy én mikor, kinek, mennyit és milyen formában adakozok. Valamit motyogtam az orrom alatt, hogy igenis SZOKTAM JÓTÉKONYKODNI A MAGAM MÓDJÁN. És közben már azon kattogtam, hogy hová is jutott ez a világ.
Hiszen így decemberben nem tudsz úgy kinyitni egy újságot, nem tudsz úgy felmenni bármelyik nagyobb internetes portálra, vagy csak szimplán nem tudsz a városban sétálni anélkül, hogy ne dőlne rád a JÓTÉKONYKODÁSI KÉNYSZER!
Hiszen annyi a beteg, vagy éppen árván maradt gyerek, a szegény, magára maradt idős ember, a hajléktalan, éhező ember és a kidobott, bántalmazott kisállat, hogy csak kapkodjuk a fejünket ilyenkor. Egyrészt, hogy tényleg milyen SZÖRNYŰ VILÁGBAN is élünk, másrészt pedig, hogy mi milyen SZERENCSÉSEK vagyunk, hogy nem szorulunk rá a KÖNYÖRADOMÁNYRA.
És engem mégis DÜHÍT ez az egész.
Dühít, mert ezáltal, hogy ennyire az ARCOMBA NYOMJÁK, hogy mit KELL tennem, az egésztől elveszik a kedvemet.
Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én GYŰLÖLÖK MINDENT, AMI KÖTELEZŐ!
Elemi erővel küzdök minden ellen, ami nem „belülről” jön, és amit rám akarnak erőltetni.
Arról nem is beszélve, hogy pont a belső motivációmtól fosztanak meg.
Hiszen SZERETEK SEGÍTENI, és nem is várok érte köszönetet, hiszen nem azért teszem.
Hanem azért, mert ELVÁROM MAGAMTÓL, hogy segítsek, ha módomban áll, és ezáltal JOBB EMBERNEK érezhessem magamat.
De hogy ott állok és gyakorlatilag 2 választásom van: vagy az egész éves bevételemet elosztogatom a többszáz (ezer) rászoruló között (és a következő évben én magam is bővítem a támogatandók bázisát, hiszen mindenemet odaadtam), vagy hogy kiválasztok egyet, kettőt, hármat, akiket segítek, de utána a másik többszáztól kapom meg, hogy miért nem őket választottam, és milyen ember vagyok én….
Ez nekem egy picit SOK(K)!
Azt, hogy sokaknak SZÜKSÉGÜK van segítségre, nem vitatom. És azt sem, hogy erre FEL KELL HÍVNI az emberek FIGYELMÉT.
De talán lehetne ezt valahogy úgy is csinálni, hogy az ember ne utálja meg az egészet.
Vagy!
Megpróbálhatnánk MEGELŐZNI a problémát.
Kezdhetnénk azzal, hogy azt kommunikáljuk az emberek felé, hogy szép dolog másokon segíteni, de ezt SOHASE a saját környezetünk kárára tegyük, csak azért, mert elvárás!
TANÍTSUK meg az embereknek, hogy azáltal tudnak a legtöbbet segíteni, ha ők maguk nem egy olyan generációt nevelnek fel, akik lelki sérültek, ezáltal betegek lesznek. Akik annyira önzőek, hogy magukra hagyják idős szüleiket. Vagy éppen annyira nem tanulnak meg felelősséget vállalni, hogy megbirkózzanak egy munkahelyi kihívással, vagy akár egy kisállat tartásával!
ÉRTESSÜK MEG az emberekkel, hogy nem az számít így decemberben, hogy a munkaidő letelte után ajándékokért rohangáljunk a hajunkat tépve, a dugóban ülve. Meg hogy csili-vili legyen a lakás és nekünk legyen a legszebb kivilágításunk a környéken. Hanem az, hogy ilyenkor is EGYÜTT LEGYÜNK a családunkkal, hogy BESZÉLGESSÜNK, hogy együtt JÁTSZUNK!
És NEVELJÜK bele már most a gyerekeinkbe, hogy segíteni szép dolog!
Például süssünk együtt valamit, és azt vigyük el a rászorulóknak!
Vagy fogjuk a már nem használt játékokat, és vigyük el olyanoknak, ahol nincs pénz ilyesmire. Hadd lássák a gyerekek, hogy mekkora örömet tudnak okozni ők maguk is!
Hiszem, hogy a világ JOBB HELY LEHET!
De ez csak akkor fog megtörténni, ha mi magunk is TESZÜNK ÉRTE!
Ha mással nem is, de legalább azzal, hogy úgy élünk és úgy neveljük a gyerekeinket, hogy mi magunk és a családunk ne szoruljon támogatásra.
Ha hangolódnál a karácsonyra némi gasztroajándékkal, akkor kattints ide 🙂
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
