Biztosan az emancipációnak köszönhetően, de az elmúlt években mi nők is meg tudjuk már magyarázni azt, ha középkorúként válságba kerül az életünk. Míg a férfiaknak kapuzárási pánikjuk van, nekünk nőknek az életközepi válság jutott. De a viccet félretéve, magam is egyre többször érzem azt, hogy elértem kb. az életem feléhez (harminchat éves vagyok), és sokszor merengek azon, hogy mit is értem el eddig az életben, hogy hol tartok most, és a hátralévő időmet miképp szeretném felhasználni.

A húszas éveim elején, ha valaki megkérdezte volna, hogy miket szeretnék elérni az életemben, olyasmiket mondtam volna, hogy szeretnék egy jó munkát, amit élvezettel csinálok, és egy jó pasihoz hazatérni a közös otthonunkba. Hogy szeretnék sokat utazni, jómódban élni, akkor és azt csinálni, amikor, és amit csak szeretnék.

A rengeteg munkámnak és a hozzám szegődő szerencsének köszönhetően, a fenti céljaim nagy részét sikerült elérnem, illetve a férjemmel vállt vállnak vetve megteremtenem, a harmincas éveim elejére.

Aztán harminchárom évesen gyereket szültem, és bár az általános körülményeim nem nagyon változtak, én magam annál többet. Hogy ezt csak és kizárólag a gyerekemnek, illetve az anyaságnak köszönhetem-e, azt nem tudom, de egy biztos: rengeteg dolgot átértékeltem.

Miután a lányom bölcsibe került, és én egyedül maradtam a gondolataimmal, azon kaptam magamat, hogy bár mindenem megvan; család, kertes ház, kényelmes élet stb., mégsem vagyok boldog. Rengeteget gondolkodtam azon, hogy vajon van-e valós problémám az életben, vagy egyszerűen csak eljutottam arra a szintre, ahová soha nem akartam: „jódolgomban azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek magammal”.

Photo by Yuris Alhumaydy on Unsplash

Egyik nap telt el a másik után, semmihez nem volt kedvem, semmiben nem leltem örömömet. Az kattogott csak a fejemben, hogy nem jó úton járok, hogy kapom a jeleket az élettől, amiket ideje lenne komolyan vennem, és erőt véve magamon, új irányba állítani az életemet.

Szóval első körben úgy döntöttem, hogy nagytakarítást végzek, és először az engem körülvevő embereket vettem górcső alá. Ennek köszönhetően sok embertől eltávolodtam érzelmileg (és sokszor fizikailag is), akik már semmit nem adtak hozzá az életemhez. Egyszerűen rájöttem, hogy jobb nekem azok nélkül, akik csak hátráltatnak, akik csak a rosszat látják bennem, vagy éppen nem hisznek abban, ahogy én akarok élni. Higgyétek el, felszabadító érzés volt ledobni magamról ezeket a láncokat. Alapjáraton sem vagyok egy megfelelési kényszertől szenvedő nőszemély, de most még inkább úgy döntöttem, hogy túl rövid az én életem ahhoz, hogy olyanok kegyeit keressem, akiknek akkor sem tudok megfelelni, ha keresztre feszülök is.

Aztán úgy döntöttem, hogy nem vállalok el egy olyan munkát, amit nem éreztem a magaménak. Persze megint csak szerencsés helyzetben vagyok, hiszen áll mögöttem egy olyan háttér a férjem személyében, akinek köszönhetően ezt megtehetem. És képzeljétek, mégis nehéz döntés volt nem visszamenekülni a középszerűségbe, a megszokottba, hanem felvállalni azt, hogy én most már egészen másfajta életre vágyom, a munkám során is. Hogy értéket szeretnék teremteni. Hogy nem a kollégáim irányába szeretnék elköteleződni, ahogy azt évekig tettem, hanem a családom felé. Hogy szeretnék olyat csinálni, amitől jókedvűen, és kipihenten jövők haza, tudván azt, hogy ma is valami jót tettem. És megint csak hála azért Apának, hogy ő ebben is mellettem állt, és azt mondta, neki mindegy mit csinálok, valósítsam meg önmagamat és legyek boldog, mert, ha én rendben vagyok, akkor a gyerekem, és ő is rendben van.

Amikor pedig ez az egész koronavírus herce-hurca elkezdődött, és azt vettem észre magam körül, hogy rengeteg ember ok nélkül egyszerűen a pánikot, és a rettegést választotta, akkor úgy döntöttem, hogy én viszont felveszem a #bepositive attitűdöt, és nem hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam a rosszkedv, és a letargia.

Photo by Noah Silliman on Unsplash

Elkezdtem egy tanfolyamot, és remélem, hogy fél éve múlva egy új papírral a kezemben indulhatok el egy új úton. Közben egyre jobban élvezem az írást, szeretem, hogy egyre többen olvastok, hogy egyre inkább egy közösséggé kezdtek formálódni; egy olyan közösséggé, akik hasonló nézeteket vallotok, mint én magam. Elkezdtem autodidakta módon képezni magamat marketing és márkaépítés területén, sokat beszélgetek olyan emberekkel, akik tudnak engem motiválni, ezen kívül csoportokba léptem be, hogy tudjak tanulni nálam okosabb emberektől.

Hogy mivé fog az a jópár gondolatom kiforrni, amik kavarognak a fejemben, még nem tudom pontosan, de azt hiszem a lényeg az, hogy kijöttem egy mély gödörből, hogy vannak céljaim, és terveim, és hogy jól érzem magamat a bőrömben.

Ha most gondolkodok el azon, hogy mi vár rám az életem második felében, akkor tele vagyok pozitív gondolatokkal, szóval úgy érzem elmondhatom, hogy túlvagyok az életközepi válságomon.

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂