Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én nagyon szeretem, amikor reggelente ennyire jéggé van dermedve a világ, és a nap sugarai sem képesek az ágakon, és a tűleveleken megülő dér réteget felolvasztani. Bizony, ha nem volnék már ennyire terhes, biztosan nagyokat kirándulnánk Apával és a kislánnyal, és élvezném, ahogy recsegnek a csizmáink alatt a letört gallyak és ropognak a jéggé fagyott, lehullott falevelek. Forró teát szürcsölgetnénk a termoszból, és élveznénk a természet csendjét, amelynek szó szerint súlya van ilyenkor télen, és csakis imádni lehet.
De mivel ez a tél számomra a pihenésről és a várakozásról szól, így csak felidézni tudom az elmúlt évek teleit és az évszak semmihez sem fogható hangulatát.
Ismerkedésem a hideggel
A családi legenda szerint, kora tavaszi gyerek lévén, már babaként megismerkedhettem a hideggel. Úgy ám, akkoriban még egészen mások voltak a telek, mint amikhez az elmúlt években hozzászokhattunk, arról nem is beszélve, hogy még márciusban is bőven fagyok voltak. És mivel a gyerekorvosi ajánlások is picikét mások voltak, mint manapság, amikor a széltől is óvni kell a gyerekeket, így csöpp korom nagy részét a „fagyasztóban”, vagyis a lakásunk erkélyén töltöttem jól bebugyolálva a babakocsiba, ahol állítólag baromira nagyokat aludtam nap közben.
Anyu! Mikor fog már havazni?
Kisgyerekként sosem felejtem el, ahogy már ősszel azt kérdezgettem anyutól, hogy mikor fog már végre esni a hó?
Ő pedig mindig ugyanazt a választ adta: Erzsébet nap tájékán.
És persze mindig igaza is lett, hiszen akkor még lehetett hinni az ilyen népi hagyományoknak. Így gyerekként szokásommá vált, hogy november közepétől az egyik utolsó esti cselekedetem az volt, hogy odabújtam a radiátorhoz a konyhaablakba, és kémleltem az eget a rózsaszínes felhők után kutatva, mert azt mesélték anyuék, hogy a hófelhő bizony még az éjszaka kellős közepén is kiszúrható, mert világít a benne lévő sok hótól.
Legnagyobb boldogságom akkor volt, amikor reggel felkelve ismét az ablakhoz szaladtam, és azt láttam, hogy hó fedi a kinti világot, vagy éppen hatalmas pelyhekben esik a hó.
Ilyenkor alig bírtam magammal, alig vártam, hogy felöltözhessek és elindulhassunk otthonról, hétvégente pedig mindig apu fülét rágtam, hogy vigyen el szánkózni, még akkor is, ha még csak épphogy megmaradt a hó az utakon.
Sosem voltam egy nagy kutyasétáltató, de amikor havazott, vagy jégpáncél borította a járdát, hirtelen mindig kedvem támadt nekem lemenni, és élveztem, hogy csúszkálhatok a jégen, vagy rugdoshatom a hóbuckákat, amíg be nem ázott a csizmám.
Fiatal korom telei
Azt hiszem, hogy az eddigiekből is kitalálhattátok, hogy a tél az egyik kedvenc évszakom volt fiatalként. Valahogy a nyárral sosem tudtam mit kezdeni, mindig is utáltam izzadni vagy aszalódni a napon, és valahogy az élet is mindig úgy hozta, hogy a jó dolgok, azok késő ősszel történtek velem.
És itt a jó dolgokon belül gondolok például a fiúzásra. Kevés jobb dolog van annál, mint amikor látod, hogy körülötted mindenki halálra van fagyva, de téged éget belülről a forróság, olyan szerelmes vagy….
Na meg a nagy bandázások a barátnőkkel…! Mit számított nekünk az, hogy röpködnek a mínuszok, vagy hogy jéggé fagynak az ujjaink, mert valamelyikünk mindig elfelejtett kesztyűt hozni, így jó barátokhoz híven mindig cserélgettük, hogy ki hordja a kesztyűt. Órákat voltunk képesek eltölteni a parkokban ücsörögve, és csak ha már azt éreztük, hogy a lábbujainkat mozdítani nem bírjuk, akkor ültünk fel egy trolira, vagy dobtuk össze kevéske kis pénzünket, hogy tudjunk valamit venni a Mekiben, és addig is átmelegedjünk.
Hatalmasakat nevettünk, ahogy valamelyikünk menetrendszerűen hátra vágódik a jéggé fagyott úton, és persze ebben az volt a legjobb, hogy az is majd megpukkadt a vihogástól, aki az elszenvedője volt a balesetnek.
Oh, a fiatal test sokat kibír….
Felnőtt korom telei
Idővel persze változik az ember. Ahogy egyre teltek az évek, úgy egyre kevésbé szerettem a hideget. Ennek a legnagyobb oka azt hiszem az, hogy elkezdtem autóval közlekedni, és egész egyszerűen elszoktam a hidegtől. És hát valljuk be, biztosan furán is néznének rám, ha felnőttfejjel belevetném magamat a hóba, és hóangyalt csinálnék ott egymagamban.
De ez meg olyan hülye kifogás, nem? Hiszen kit érdekel, hogy mit gondolnak mások?
Aztán ott van még az is, hogy az ember elkezd dolgozni, meg családot alapítani, és fáradt lesz ahhoz, hogy abban a kevés szabadidejében kimenjen fagyoskodni, ne adj isten olyan felesleges, haszontalan dolgokkal töltse az idejét, hogy csak úgy kint levegőzik, esetleg hógolyózik….
És ezt milyen rosszul tesszük!
Erre akkor jöttem rá, amikor megszületett a kislány, és mint annyi minden mást, a gyerekkorom teleinek a hangulatát is át akartam neki adni. Hát, már amennyire lehet ugye, a mai enyhe telekben.
Így bizony nálam is sokat lakott kint a kislány a hidegben babaként, és tényleg ott aludta a legjobbakat. Vittük őt sétálni hideg időkben is, és amikor nagy ritkán lehullik a hó, akkor Apával akár a fél centis hóban is fogjuk a szánkót és megyünk, maximum nem a betonon húzzuk őt, hanem a fűben, hogy ne menjen tönkre a szánkó talpa.
Az idei tél
Az idei tél számomra minden szempontból más, mint az eddigiek voltak. Nem vagyok már olyan mozgékony, és igazából meg sem próbáltam még egy csizmát sem a lábamra húzni… Így akármikor kimegyek, ha csak kis időre is, mindig fázok.
Ráadásul most már napok, sőt hetek óta érdeklődik a kislány, hogy mikor megyünk szánkózni, mikor fog már végre havazni, és nagyon utálom, hogy nem mondhatok csak annyit neki, mint nekem anno anyu: majd Erzsébet napja után.
Mert bizony már mindjárt itt a Télapó, és elnézve az előrejelzést, az elkövetkező két hétben sajnos nem várható hogy megrázza a szakállát.
Én azért még bízom benne, hogy meglep bennünket az időjárás, és a természet kárpótol bennünket egy picit ezért az idei évért.
Én egy fehér karácsonnyal, még ha csak az ablakból elnézegetve is, de bizony kiegyeznék….
És te?
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
