Megmondom őszintén, a reménnyel, mint olyannal, egész életemben hadilábon álltam. Túlságosan is irányító típus vagyok ahhoz, hogy csak „úgy”, várjam a csodát, legyen szó az élet bármely területéről. Mindig is igyekeztem a kezemben venni a sorsomat, és ebbe a reménykedés, vajmi ritkán fért bele.

Couleur képe a Pixabay -en.

Én azt vallom, hogy ne reménykedj, hanem tégy meg mindent a céljaid eléréséhez, és akkor a szerencse, vagy a jóisten – vagy ki miben hisz -, is melléd fog állni.

Emiatt a mentalitásom miatt, meg kellett, hogy szokjam, hogy sokan ferde szemmel néznek rám. Sokan nagyképűnek tartanak, akár pökhendinek is.

Sosem felejtem el, amikor a főiskolán mentem a rettegett dékán egyik szóbeli vizsgájára, kihúzott derékkal és teljes magabiztossággal, hiszen napokig tanultam a tételeket, és egyszerűen tudtam, hogy minden rendben lesz.

Nem reménykedtem abban, hogy jó tételt fogok húzni, nem reménykedtem abban, hogy ma talán jó napja lesz a tanárnak; úgy voltam vele, hogy én bizony megtettem mindent, amit meg tudtam tenni, így nem lehet probléma.

Az évfolyamtársaim cidrizve álltak a folyosón, és verejtékben úszva várták a pillanatot, amikor be kell menniük, hogy számot adjanak a tudásukról.

Rajtam kívül mindenki reménykedett, imádkozott, fohászkodott, hogy csak ezen legyen túl valahogy. És amikor látták, hogy én teljes magabiztossággal álltam ott, akkor megkérdezték, hogy én hogyhogy nem félek?

Őszinte leszek, nem is értettem a kérdést.

Miért kéne félnem, ha tanultam?

Miért kéne rettegnem, ha tudom, hogy nem lehet gond, hiszen megtettem azt, amit a tanár elvárt tőlem: megtanultam a leadott anyagot?

Irigykedő, gyűlölködő és megvető pillantások követték az okfejtésemet, és akkor és ott megtanultam, hogy sajnos a legtöbb ember képtelen tenni azért, hogy neki jobb, vagy könnyebb legyen, és inkább másra bízza az életét. Vagy csak szimplán reménykedik a csodában. Talán mert könnyebb arra fogni, hogy „a tanár pikkel rám”, vagy „nekem most úgy összejöttek a dolgok és nem volt időm tanulni”, mintsem tenni a céljainkért.

Egy idő után megtanultam befogni a számat, mert rájöttem, hogy csakis magamnak okozok kellemetlen perceket azzal, ha azt bizonygatom, hogy reménykedéssel nem sokra megyünk, bizony tenni is kell a dolgokért, nem csak várni a sült galambot.

Aztán rá kellett döbbennem, hogy az én hittételem sem kikezdhetetlen, mert sajnos vannak azok az élethelyzetek, amikor hiába szeretnénk, mégsem tudjuk mi fogni a gyeplőt, és csakis a reménykedés marad. Vagy a várakozás, hogy a dolgok egyszer csak maguktól jobbá lesznek.

Azt hiszem, hogy ezzel először akkor szembesültem, amikor anyává váltam.

Amikor csak reménykedni tudtam abban, hogy a kislány nyavalyás hasfájóssága végre elmúlik.

Amikor reménykedtem, hogy előbb-utóbb át fogja majd aludni végre az éjszakát (ez visszatérő reményem amúgy, most éppen megint ott tartunk, hogy hiába több, mint hároméves, ismét legalább egyszer kelnem kell hozzá esténként).

Amikor azért imádkoztam, hogy ne menjen rá a házasságom a gyerek születését követő első másfél évben, mert néha úgy éreztem, hogy abszolút képtelen vagyok jól irányítani az itthoni dolgokat.

„Főldiekkel játszó
     Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
     A boldogtalan,
S mint védangyalának,
     Bókol úntalan.”

(Csokonai: Reményhez)

Aztán akkor szembesültem azzal, hogy nem minden az akarat, amikor beütött a ménkű idén, és minden a feje tetejére állt.

Amikor valami ismeretlen betegség hirtelen betört az életünkbe, és azt sem tudtuk, hogy mi lesz holnap, de közben egyre csak mosolyognunk kellett, hogy a gyerek ebből a zsigeri bizonytalanságból ne érezzen semmit.

Amikor bármennyire is szeretnénk, nem élhetjük úgy az életünket, ahogy jólesik. Egyrészt mert lehetőségünk sincsen rá, másrészt, meg mert érzünk ennyi erkölcsi felelősséget, hogy próbáljunk mi is feláldozni a korábbi életünkből a közjóért.

Amikor gőzöd nincs, hogy milyen körülmények között fogsz hamarosan szülni, mert káosz van mindenhol, így csakis a remény marad, hogy minden a legnagyobb rendben lesz…

Szóval mostanra kicsit átdefiniáltam a hozzáállásomat a reményhez.

Továbbra is hiszem és vallom, hogy igenis, nekünk is tenni kell a dolgokért, hogy azok jól süljenek el, de azért nem árt picit reménykedni is a csodákban.

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂