Nem vagyok híres a túláradó érzéseim világgá kürtöléséről, de be kell, hogy valljam, szerelmes vagyok. És azt is be kell, hogy valljam, hogy soha, senki iránt nem éreztem még így.

Hogy hogy is kezdődött ez az egész? Hogy hogyan lettél még számomra is megdöbbentő módon a legfontosabb ember a világon?

Mindjárt elmesélem….

2017 januárjában ismertelek meg. Bár a találkozás nem személyesen történt és Te még csak nem is tudtál a létezésemről, én felfigyeltem rád.

Csak néztem az alig kivehető, elhomályosult képedet a monitoron keresztül és megtetszettél. A következő hónapok során újra és újra láttalak; egyre jobban vártam ezeket a lopott pillantásokat, elkezdtem kötődni hozzád, kíváncsi voltam rá, hogy mikor mit csinálsz, hogy vajon milyen gondolatok járhatnak a fejedben; ekkor már úgy hiszem Neked is feltűnt, hogy valaki ennyire érdeklődik irántad és Te magad is egyre inkább megpróbáltad felhívni magadra a figyelmet.

Nyár végére már egyre többet beszélgettünk, igaz, személyesen még mindig nem találkoztunk, de tudom, hogy mindkettőnk számára egyre fontosabb lett a másik.

A nagy találkozás szeptember elején történt meg. Nagyon izgultam előtte, alig vártam már, hogy lássalak, hogy megérinthesselek, hogy elmeséljük egymásnak azokat a dolgokat, amiket eddig nem tettünk meg.

És végre megláttalak! Életemben először!

És csalódott voltam!

Csalódtam, mert egyáltalán nem ilyennek képzeltelek el a valóságban, és csalódtam magamban is, hogy semmi különösebb érzés nem öntött el, ahogy az első kötelező puszit az arcodra nyomtam.

Te az első pillanattól fogva odáig voltál értem, a mindent jelentettem Neked, de számomra egyre terhesebbek lettek az együtt töltött órák.

Nem értettem sokszor, hogy miket beszélsz, nem láttam, hogy hogyan tudnánk a teljesen különböző életstílusunkat összeegyeztetni, de közben mégis valahogy veled akartam lenni.

Fáradt voltam és ingerült, és sokszor gondoltam arra, hogy véget kéne vetni valahogy ennek a kapcsolatnak, de Te csak hívtál és a ragaszkodásod egyszerre volt borzasztó kimerítő és mégis szívet melengető.

Aztán emlékszem, kb. 2 hónapja ismertelek, amikor egyszer nagyon megnevettettél. Szó szerint potyogtak a könnyeim, és akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy talán mégis működhet ez a dolog kettőnk között.

Teltek-múltak a hetek és a hónapok, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Még mindig nagyon sok konfliktus volt közöttünk, még mindig nagyon le tudtál fárasztani, de egyre többször éreztem, hogy na igen, ez már szerelem.

Most, több mint két évvel a megismerkedésünk után azt kell, hogy mondjam, hogy imádlak. Csak bámulom, hogy milyen szép vagy, nem értem, hogy ezt a hihetetlen energiádat és jókedvedet honnan veszed, okos vagy és barátságos, és rengeteg dolgot tanultam Tőled.

Megtanultam önzetlen lenni, megtanultam bárkivel szembe menni a Te érdekedben, megtanultam, hogy milyen érzés minden sallang nélkül szeretni és szeretve lenni. És bár nem telik el úgy nap, hogy ne veszekednék veled, hidd el kislányom, mindennél jobban szeretlek!

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂

 

Kitűzés a Pinteresten

Megosztom

Oszd meg a barátaiddal a bejegyzést