Még mindig tart a „nemakarokbölcsibemenni” időszak, bár talán javul a helyzet. Most már csak akkor kezd el kétségbeesetten sírni, amikor megáll a kocsi, és látja, hogy hova érkeztünk.

Végig sírja az utat a kaputól egészen addig, amíg be nem tolom az ajtón. Mire az ajtó becsukódik, a kisasszony már csöndben van. Őrület amúgy. Tegnap is amikor érte mentünk, javában játszott az udvaron, amikor meglátott ugrálva jött elénk, közben minden újtába eső gyereknek, óvónőnek elkiabálta, hogy itt van anya, apa. Pont nem úgy nézett ki, mint akinek annyira borzasztó napja volt….

Miért ekkora színésznő? Tényleg miért anyának jut a legrosszabb belőle? Értem én, hogy legyek büszke, ez azt jelenti, hogy megbízik bennem, hiszen annak mutatjuk a legrosszabb arcunkat, akit a legjobban szeretünk. De akkor is. Unalmas. Fájdalmas. Szívet tépő. Nyavalyás kölyök.

Amúgy nagyon jó itthon lenni. Egyelőre nagyon élvezem. Férjem tegnap megkérdezte, hogy nem fogok-e begolyózni itthon, az egyedülléttől. Egyelőre biztosan nem. Élvezem, hogy csönd van, hogy nem kell rohannom mindennel. Egyelőre ez utóbbin azért dolgoznom kell. Annyira megszoktam, hogy mindent kapkodva, csoportosítva csinálok. Tudatosan kell visszafognom magamat, hogy lelassuljak. Szerintem ez a 2-3 hónap pikk-pakk el fog repülni.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂