Arra riadok fel, hogy Apáék hazajönnek a sétából, és a kislány fut oda hozzám és lelkesen újságolja, hogy merre jártak, miket láttak. Nagyjából egy órát tudtam szunyókálni, végül is úgy vagyok vele, hogy ez is több, mint a semmi. Nem igazán merek megmozdulni, mert továbbra sem érzem a húzódást, de persze pisilnem kell, így pár perc múlva kénytelen vagyok feltápászkodni a kis komfortos kuckómból. Ahogy felállok, azonnal belémhasít a fájdalom.
Tik-tak-tik-tak-tik-tak.
Hallgatom a fürdőszobai óra halk kattogását. Nem bírok aludni. Hajnali fél négy van, és én ezen az éjszakán már legalább tizedjére megyek ki pisilni. Hetek óta ez van, de ez most valahogy olyan más, húzódik az egész méhem, és állandóvá kezd válni a vizelési ingerem. Azon gondolkozom, hogy mi a jó fene lehet ez az érzés.
Tudjátok, van az a bizonyos mondás, miszerint az idő ólomlábakon halad, ha éppen nem élvezzük a helyzetet, amiben vagyunk. Én azt gondolom, hogy nálam 2020 ezt is – mint annyi minden mást -, felülírta, mert hát, hogy is mondjam csak: nem volt egy túl jó év ez, ellenben borzasztó gyorsan elrepült legalább.
Azt hiszem írtam már arról, hogy úgy gondolom, hogy egy terhesség alaphelyzetben is elég megterhelő tud lenni akár lelkileg, akár fizikailag, de így, egy világjárvány kellős közepén még inkább meg tudja nehezíteni egy várandós életét.
Amióta gyerekem van, az a bizonyos mondás, miszerint „Két lépést előre, egyet hátra”, egészen új értelmet nyert. Sőt, sokszor át is fogalmaztam magamban ezt úgy, hogy „Egy lépést előre, kettőt hátra”. És bármennyire is tudom, hogy egy teljesen természetes, a gyerekek fejlődési és életszakaszaival, életeseményeivel együtt járó jelenségről van szó, attól még baromira idegesítő a dolog.
Hullanak a levelek, reggel már látszik a lehelet, amikor útra kelünk az oviba, egyre korábban sötétedik délutánonként és szép lassan elcsendesül minden a természetben is. Beköszöntött már a november is, és talán mostanra elmondhatom azt, hogy köszönöm, azt hiszem végre beszokott a kislány is az óvodába.
(tovább…)
