Nem vagyok egy minden apróságon felhördülő típus, de ma ledobta az agyam a láncot. Hihetetlen, hogy még mindig a csapból is az folyik, hogy szüljél gyereket; a családok évét írjuk állítólag már évek óta, de mégis úgy érzem, hogy szülőként, még inkább anyaként, teljesen el vagyok lehetetlenítve.
Jócskán benne vagyunk a januárban és ha a statisztikák nem csalnak, az emberek nagy része már belebukott az újévi fogadalmába. Február közepére pedig a fogadalmat tevők 85 %-a már nem is fog rá emlékezni, és nem is fogja érdekelni, hogy miket ígért meg az új év(tized) hajnalán.
(tovább…)
A „Before I die I want to” projekt-et 2011-ben Candy Chang művésznő keltette életre New Orleans egy elhagyatott házánál. Egy számára kedves ember halálát követően döntött úgy, hogy a környékbeliek számára lehetőséget biztosít arra, hogy nyilvánosan is megoszthassák vágyaikat arra vonatkozóan, hogy mit szeretnének még elérni, illetve megtenni az életben.
(tovább…)
Sokat hallom barátnőimtől, hogy mennyire rosszul esik nekik, hogy egész nap ők vannak a gyerekkel, csinálják a szokásos, mindennapi teendőket (értsd: megszakadnak, hogy a háziasszonyi teendőkkel is végezzenek), szívüket-lelküket kiteszik, hogy mindenkinek megfeleljenek, közben a gyerek ugráltatja őket egész nap, és akkor hazajön APA, az ISTEN, és onnantól ANYA megszűnik létezni a gyerek számára..
(tovább…)
Egyre több helyről kapom meg a kérdést, hogy tudom-e már, hogy mit fogok kezdeni magammal munka téren. A válaszom az, hogy nem, nem tudom, de a zsigereimben érzem, hogy ez egy rohadt jó év lesz.
Fél órája ülök a klaviatúra előtt és nehezemre esik elkezdeni az írást. Annyi felé száguldoznak a gondolataim, és egyszerűen nem tudom sorrendbe rakni őket, nem áll össze a fejemben a kép, hogy hogyan is tudnék 2019-ről úgy beszámolni, hogy az egy kerek egész történet legyen.
